„A nyolcadik kerület közepén lakok, pár hónap múlva megszületik a gyerekem, és amikor az ő következő éveire gondolok, akkor valahogy mégsem attól félek, hogy Abdul vagy Mohamed, Karcsi vagy Rikárdó megállítja és beleköt. Amikor arra gondolok, mi lesz a megszületendő gyerekemmel, én nem a még itt nem lévő bevándorlóktól félek, hanem attól a Magyarországtól, amibe születni fog.
Attól, hogy egy ebbe az oktatási rendszerbe jár, attól, hogy itthon kéne munkát vállalnia, hogy ebben az országban fog szocializálódni. Engem sokkal jobban megijeszt Abdulnál vagy Mohamednél az, ha hat fideszes politikus fogja körbe a gyerekem jövőjét, hogy hat fideszes áll majd a tankönyvlista felett, az iskolaigazgató kiválasztásánál, az egészségügy átalakításánál, a munkajogi döntéseknél, és ők, akik valami pártállami hűség kontraszelekciója révén kerültek oda, fognak dönteni arról, mi lesz az én gyerekem sorsa.
Megijeszt, hogy egy béna és velejéig korrupt politikai elit dönti most el, és fogja eldönteni, milyen országba születik a gyerekem, és az, hogyan fog alakulni ennek az országnak a jövője. Merthogy arra az esély, hogy hat afrikai körbeállja a buszon és megtámadja, felettébb csekély, de azokat a döntéseket, amik előre elkúrják, de minimum megnehezítik a jövőjét, naponta látom. Az iskolabezárásokat, a tanár- és a felnőttképzés szétzüllesztését, a tanári pálya ellehetetlenítését, a nevetséges és undorító tankönyvek sorát, amiket rákényszerítenek a tanárokra és a diákokra. Valójában attól féltem a gyereket, mi van, ha az anyja vagy én akár fél évre vagy egy évre munkanélkülivé válunk, vagy tartósan kiesünk a munkaerőpiacról, akkor hogy fogjuk megadni azt neki, amit egy gyerek megérdemel. Attól félek, hogy majd nem tudom megvenni neki azt, amit mások megengedhetnek, és szégyenben maradok a többi szülő előtt, ő pedig a többi gyerek előtt. Attól félek, hogy nem tudom majd elvinni nyaralni. Attól, hogy vasárnap nem tudok majd megvenni valamit, amire szükségünk van.”