A kirekesztő szakértelem

„Magyarországon a tudás, a szaktudás, és az ennek mentén megteremtett szakértő státusza valamint az ehhez kapcsolható funkciók egyfajta hitbizományként működnek, és ez különösen erős értelmiségi körökben. Egy szakma az kb.12 telefonszám, ha azt körbehívod gyakorlatilag megkérdeztél mindenkit, aki megszólalhat. Mindenki más legfeljebb csinálja, de biztosan nem képviselheti az adott szakmát. Engem ma már kifejezetten irritál ez, igazi jellegzetes tünetnek tartom, hogy iskolák, intézmények, kutatóműhelyek bennfentes körökben nem is nevük és funkciójuk mentén hanem jellemzően 20-25 éve ottlévő vezetőjük neve mentén (szigorúan családnév és becézett keresztnév formájában pl: Horváth Misiék) vannak nyilvántartva. Ezekbe a körökbe szinte lehetetlen a bekerülés, nagyon sokan érezhetik magukat nagyon távol attól a pozíciótól, amiben mernének magabiztosan és akár nyilvánosan megszólalni az ilyenformán levédjegyzett témákban.

Az észtek tudását és szakértelemhez való viszonyát nem járja át egy ilyen merev hierarchizáló rendszer. Fontos szerepe van itt is a végzettségnek, állásokat betölteni papír nélkül nem lehet, de mégis több értelme van akár egymástól távol álló dolgokat tanulni itt, mert egy ügyes portfolióval nagyon felértékelődik az ember egy konkrét problémán dolgozó csapatban. A világ nincs értelemszerűen mérnökökre, programozókra bölcsészekre, művészi hajlamú dizájnerekre és társadalomtudósokra osztva, egyáltalán nem furcsa ha egy szociális munkás tudja mi az a html kódolás, vagy ha egy nálunk elvont művészléleknek tekintett (és lenézett) kreatív arc képes egy CANVAS modellben összefoglalni üzleti tervét. Az emberek sokkal bátrabban közlekednek egymás területei között és ehhez biztosítva van egy befogadó hozzáférés. Nincsenek lezárva a határok, a tudás hozzáférhető és ha megvan, akkor élni is lehet vele. Ez pedig alapfeltétele annak, hogy az embernek kedve, motivációja legyen egyáltalán hozzáfogni valamihez.”