Egy brit politikai tanácsadó elmagyarázza, miért lehet a Fidesz 14 éve hatalmon
Edward M. Druce hat pontot sorol fel, amely alapján sikeresen működik a magyar kormány, s szerinte mindezt a britek is megtanulhatnák.
Tévedtem. Ságvári antifasisztaként halt meg. Nem helyes, ha pont egy neonáci párt akarja eltüntetni a nevét.
„Ságvári természetesen jól tette, hogy fegyvert rántott és lőtt, amikor le akarták tartóztatni, de az sem volt bűncselekmény hogy visszalőttek rá – még akkor sem, ha a kommunista történetírás ezt így állította be. Az intézkedő rendőröknek az adott helyzetben ugyanis nem volt mérlegelési joguk. Ezt csak azért tartom fontosnak megjegyezni, mert sajnálatos módon 2005-ben és most is sokan azt gondolják, hogy ebben a történetben csak az egyik oldal lehet áldozat. A Ságvári-ügyben azonban minkét oldal ártatlan abban, amiért megölték. Ságvári azért halt meg, mert antifasiszta volt, a letartóztatásában közreműködő rendőrök pedig azért kerültek 1956 után akasztófára, mert a pártállami rendszer össze akarta mosni az 1956-os forradalmat az antikommunizmus legsötétebb napjaival illetve bosszút akart állni és ezért a justizmordtól sem riadt vissza.
Magyarországon nem kevés azoknak a száma, akiknek életművét egyáltalán nem övezi konszenzus, mégis közterületeket és intézményeket neveznek el róluk. Elég, ha csak Wass Albertre vagy Prohászka Ottokárra gondolunk. Előbbi írói kvalitásai középszerűek, 1945 utáni politikai tevékenysége viszolyogtató, nem beszélve az 1944 nyarán írt, patkányirtást vizionáló cikkéről, amely a gettósításra célozva jelent meg. Utóbbi súlyosan antiszemita szövegek szerzőjeként is közismert és a nyilas mozgalom vezetői rendszeresen rá hivatkoztak, mint a »hungarizmus« ősforrására, ráadásul Prohászka az antiszemita szövegeit akkor is publikálta, amikor az antiszemitizmus az állami ideológia része volt. Hozzájuk képest Ságvári »bűnei« kimerülnek abban, hogy egy olyan politikai formációban találta meg szellemi otthonát, amivel egy demokrata nem azonosulhat. (…)
Ma nem az a kérdés, hogy Ságváriról kell-e újonnan elnevezni egy iskolát (ezt nem tartanám jó ötletnek, de így fel sem merült), hanem az, hogy egy bejáratott és az érintettek számára megszokott elnevezést központi és korántsem konszenzuális irányelvek mentén, egy neonáci párt javaslata alapján megváltoztassanak. Ez az érintettekkel szemben méltánytalan és emlékezetpolitikailag tendenciózus eljárás. Nem gondoltam ezt végig, amikor egy interjúban azt nyilatkoztam, hogy az elnevezést meg kellene változtatni. A kérdésben kialakult vita segített abban, hogy újragondoljam álláspontomat.”