Külpolitikai irányváltás: tényleg megértette Orbán Viktor?

Szent-Iványi István külpolitikai szakértő, volt külügyi államtitkár (1994-97), volt EP-képviselő (2004-2009), volt ljubljanai magyar nagykövet (2010-2015) írása.

***

Nagyon régen fordult elő utoljára, hogy a magyar közéletet foglalkoztató fontos kérdések egy hónapon át jelentős részben a külpolitikáról szóltak (miközben a belpolitikában is egymást követték a jelentős események: Simicska nyilatkozatai, veszprémi időközi választás, brókerbotrány stb.). Mindez Merkel kancellár budapesti látogatásával kezdődött (febr.2.), folytatódott Putyin elnök  vizitjével (febr. 17.), Orbán Viktor varsói találkozójával (febr. 19.), majd lezárult a március 9-i nagyköveti értekezlettel (színezte még a képet Davutoglu török kormányfő látogatása is február 24-én).

E mozgalmas és tanulságos, de sikeresnek  nehezen nevezhető eseménysorozat után többen szorgalmazták és sokan remélték, hogy a magyar kormány levonja az elmúlt időszak (tehát nem csupán ennek az egyetlen hónapnak) kézenfekvő tanulságait és korrekciót hajt végre a magyar külpolitika orientációjában. A sajtóban is teret nyert az a reménykedés, hogy végre a kormányfő is megértette a fordulat szükségességét.

Ennek meghirdetésére kitűnő alkalomnak ígérkezett a rendkívüli nagyköveti értekezlet. Ezeket az optimista várakozásokat már alaposan lehűtötte a miniszterelnök a február 27-i évértékelőjén, ahol kijelentette: teljes mértékben elégedett a magyar külpolitika elért eredményeivel, a fiatal, ambíciózus és tehetséges külügyi vezetők teljesítményével, egyetlen önkritikus megjegyzést sem tett a külpolitikával kapcsolatban.

Ezek után senki nem várhatta reálisan az érdemi korrekció meghirdetését, személyi és szerkezeti változtatások bejelentését.

A kormányfő a nagykövetek előtt elmondott beszédével ehhez képest már nem szerzett meglepetést: nem jelentett be jelentős fordulatot, korrekciót, de még személyi változtatásokat sem. A beszéd mégis alkalmasnak tűnik arra, hogy kiderítsük: tényleg megértette-e a változtatás szükségességét és ha igen, akkor hol tart a külpolitika tanulságainak levonásában, milyen célokat, feladatokat tűz maga elé, mit várhatunk a közeljövőtől.

Ezt a beszéd három hangsúlyos üzenete alapján érdemes megközelíteni: az értékelvűség-érdekelvűség kérdése, a keleti nyitás vs. déli nyitás kérdése ill. az Iszlám Állam elleni koalícióban történő részvétel kérdése alapján.

Nemzeti érdek és az értékelv a külpolitikában

Orbán beszédében leszögezte, hogy „külpolitikai doktrinánk alapja a nemzeti érdek”. Ebben önmagában persze semmi új nincs, ezt már a tavalyi nagyköveti értekezleten is elmondta, de akkor is és most is adós maradt a nemzeti érdek tartalmi meghatározásával. Ez nem véletlen. A nemzeti érdeket szubsztanciálisan, tartalmi-lényegi módon csakis ideológiai keretben, tisztázott és vállalt értékek alapján lehet meghatározni. Amennyiben ezt tette volna, akkor szembekerült volna azzal a tavalyi kijelentésével, hogy „az ideológiai alapú külpolitikát az okos országok találták ki a félnótásoknak”, ill. kormánya nem követi „azt a külpolitikát, ami mindig az értékek kérdését állítja középpontba”.

A miniszterelnök szóhasználatában a nemzeti érdek egy tartalmilag meghatározatlan kommunikációs elem, ún. politikai termék, amit időnként látszólag a nyers gazdasági és üzleti érdekekkel azonosít (ez persze egy nagyon támadható felfogás, mert nem vesz tudomást a nemzeti érdek biztonságpolitikai, nemzetpolitikai és más fontos dimenzióiról), illetve legtöbbször egyszerűen behelyettesíthető a kormány tetszőleges álláspontjával. Nemzeti érdek az, amit a kormány nemzeti érdeknek nevez pillanatnyi érdekei alapján. Lehet bármi, de  annak az ellenkezője is, amiről azt állítja, hogy nemzeti érdek. Ez kétségtelenül kényelmes a kormány számára, ámbár felettébb önkényes megközelítés és nem ad eligazítást hallgatóságának arra vonatkozóan, hogy mi a lényege a magyar külpolitikai doktrínának. Az ún. realista, tisztán érdekalapú külpolitikai felfogás számára ez persze lehet kielégítő és elégséges, de mintha ezzel a nagyon lecsupaszított felfogással a szónok maga sem értene teljesen egyet.

Amikor a magyar diplomaták elé példaként Lengyelországot és a lengyel külpolitikát állította, akkor  alaposan zavarba hozta az érdekalapú külpolitika híveit. Lengyelország klasszikusan értékalapú, esetenként érzelmileg is átszínezett külpolitikát folytat, amit a szakirodalom idealista külpolitikának nevez. Erre jó példa, hogy Lengyelország határozottan szorgalmazta a szankciók bevezetését, sőt szigorítását is Oroszországgal szemben, miközben mezőgazdasága nagyon súlyos veszteségeket szenvedett el a szankciók miatt (többszörösét a magyar mezőgazdaság veszteségeinek). Nem lehet egyszerre pragmatikus (vagy kevésbé udvariasan opportunista) és idealista külpolitikát folytatni: vagy-vagy.

A zavart nem oszlatja el az sem, hogy Orbán Viktor a közép-európai együttműködés fontosságát is részben a közös szenvedéstörténettel és sorsközösséggel magyarázza, tehát egy külpolitikai célkitűzést érték- és érzelmi alapon igazol.

Itt expressis verbis elutasítja azt a nézetet, hogy nincsenek örök barátok és  örök ellenségek, csak  érdekek vannak, mert szerinte a mi térségünk szomszédsági kapcsolataira ez nem érvényes.

Áttételesen az Iszlám Állam elleni koalícióban való részvételt is a Nyugat iránti elkötelezettségünkből vezeti le, tehát nem valamiféle közvetlen érdekből, hanem a vállalt értékközösségből. Akkor tehát mégis változott valami a kormányfő külpolitikai gondolkodásmódjában? Nagykövet (és elemző) legyen a talpán, aki erre egyértelmű választ tud adni. Tavaly augusztusban még nagyon egyértelműen az érdekalapú külpolitika mellett tette le a voksát, nagyobb részt most is erről beszélt; de ezzel ellentétes, értékelvű külpolitikára utaló kijelentéseket is tett.

Várhatóan az idő és a gyakorlat adja meg a választ arra, hogy a beszédben egyszerű kommunikációs fogás az értékekre hivatkozás (a lengyelek példakénti említése a cinikus magyarázat szerint az, hogy a varsói fiaskó után engesztelő gesztust kívánt tenni feléjük), vagy tényleges hangsúlyeltolódás a tisztán érdekalapú külpolitikával szemben. Mindenesetre érdemes követni, hogy az itt hivatkozott értékek valóban megjelennek-e a valamilyen mértékben a napi gyakorlatban.

Keleti nyitás vs déli nyitás

A beszéd legfontosabb bejelentése nem a meghirdetett déli nyitás, hanem az, hogy a kormányfő befejezettnek nyilvánította a keleti nyitást. Épp ideje volt ennek. Bár ő a keleti nyitást egyértelmű sikertörténetnek nevezte, miközben annak érdemeit méltatta, maga tette nyilvánvalóvá a stratégia gazdasági kudarcát is. Amikor azt mondta, hogy a gazdasági eredményekben azért nem tükröződik eyértelműen a siker, mert a NOKIA bezárta komáromi gyárát, ezzel elismerte, hogy ez a több éves nagy erőfeszítés arra sem volt elég, hogy ellensúlyozza egyetlen multinacionális cég egyetlen gyárbezárásának a negativ hatását. Ha ez ennyire sérülékeny stratégia, akkor ettől hiába várjuk, hogy az ország gazdasági felemelkedésének a motorja lesz.

A keleti nyitással kapcsolatos igazi probléma azonban nem gazdasági, hanem politikai természetű. Ha ez kizárólag gazdaság- és kereskedelempolitikai stratégia lett volna, akkor szerény eredményei ellenére is helyes és támogatandó célkitűzésnek nevezhetnénk. Tényleg érdekünk a magyar gazdaság spektrumának kitágítása, a partnerországok diverzifikációja, a magyar exportlehetőségek kiszélesítése, a külföldi beruházások ösztönzése. Nagyon helyes, ha ezt az állam és azon belül a diplomácia minden rendelkezésre álló eszközzel elősegíti és támogatja. Az más kérdés, hogy ezt már a kezdetektől fogva hiba volt csak a keleti égtájra leszűkíteni Martonyi János nagyon helyesen mindig globális nyitásról beszélt.

A keleti nyitáshoz azonban szorosan kapcsolódott egy ideológiai és politikai dimenzió is, és a problémák többsége ebből fakadt. Az ideológiai és politikai dimenzió hátterében illúziók álltak: ezek az illúziók a Kelet felemelkedéséről, világgazdasági és világpolitikai jelentőségének eltúlzásából, a Keletet fenyegető kihívások alábecsüléséből és ebben az elképzelt folyamatban Magyarország lehetséges kitüntetett szerepéből táplálkoztak. Ennek az ideológiai háttérnek minden premisszája nagyon ingatag alapokon nyugszik. Következményei viszont nagyonis valóságosak. Magyarország a keleti nyitás jegyében többször a Nyugattal szemben illojális, Kelettel szemben pedig túlzottan engedékeny, esetenként csaknem szervilis magatartást mutatott. A keleti nyitás szövetségeseink körében bizalmatlanságot és gyanakvást szült, ugyanakkor a keleti partnerek részéről messze nem hozta azt, amit reméltünk tőle. Emlékezetes, hogy Magyarország bejelentkezett Kína európai hídfőállásának szerepére is és nagy reményeket fűzött a barátkozáshoz, amiből máig gyakorlatilag alig valami valósult meg.

Ha a déli nyitás meghirdetésének az az üzenete, hogy a magyar külpolitika levonta a kézenfekvő következtetéseket és lezárta ezt a korábbi szakaszt, azt csak üdvözölni lehet. Ugyanakkor a déli nyitás meghirdetését gazdasági értelemben még sokkal nehezebb igazolni, mint a keleti nyitást. A keleti partnerországok némelyike a világgazdaság jelentős szereplője és hazánkkal már eddig is jelentős gazdasági kapcsolatokat tart fenn. Ezt nehéz lenne elmondani a déli nyitás célországairól. Ha már a jobban indokolható keleti nyitás nem váltotta be a reményeket, akkor mi értelme van most egy új, még kevésbé ígéretes égtájjal kísérletezni? 

Talán inkább a külgazdasági stratégia egészét kellene újragondolni. Gazdaságpolitikánkat meg kell szabadítani az ideológiai és politikai  ballaszttól, és még mindig nem késő globális nyitásról beszélni. Gazdasági érdekeinket a földgolyó egészén, minden égtájon, minden országban, ahol erre reális lehetőség nyílik, érdekünkben áll előmozdítani és hatékonyan képviselni. Ebben igenis fontos szerepe van a magyar (gazdaság)diplomáciának. A most megjelenő tervgazdasági szemlélettel is ideje lenne szakítani – a kormányfő kijelentette, hogy 2018-ban a magyar külkereskedelmi forgalom egyharmadának az EU-n kívüli világgal kell bonyolódnia. Sokkal fontosabb az ország versenyképességének és ennek megfelelően külkereskedelmi forgalom egészének dinamikus növekedése, mint az EU-s és EU-n kívül országok részarányának alakulása.

Félő, hogy a déli nyitással kapcsolatos jelenlegi elképzelések mögött megint illúziók és ábrándok állnak. Könnyen lehet, hogy a tervezett négy nagykövetség és hét kereskedőház megnyitásának és fenntartásának tetemes költségei meghaladják azt a szerény mértékű hasznot, amit az elkövetkező évek ezekben a relációkban nyújtanak számunkra. Az állami szolgálat helyett célszerűbb lenne ezeken az állomáshelyeken üzleti alapon, nyereségérdekelt képviseletek, ügynökségek létrehozását ösztönözni. Nyilván kezdetben nélkülözhetetlen az állami támogatás, de ha tényleg van perspektíva ezekben a relációkban, akkor az idővel üzleti alapon is legalább önfenntartóvá tehető.

Összegezve: nem déli nyitásra (majd északi nyitásra) van szükség, hanem egy új, átfogó, globális szemléletű gazdasági stratégiára és azt kiszolgáló professzionális és hatékony gazdaságdiplomáciára.

Iszlám Állam elleni koalíció

A kormányfő beszédének harmadik fontos üzenete az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalícióban történő magyar részvételről szólt. Ebben sem volt sok újdonság, hiszen immár egy hónapja rendszeresen felmerült a kormányzati kommunikációban. Orbán Viktor is már korábban egyértelművé tette támogató álláspontját. Mégis van jelentősége annak, hogy ezen a fórumon is hangsúlyosan kiállt a magyar részvétel szükségessége mellett, méghozzá saját személyes álláspontját képviselve az ügyben. A magyar részvételre vonatkozó álláspont illeszkedik ahhoz a gyakran hangoztatott kormányzati megállapításhoz, hogy a magyar–amerikai kapcsolatok gazdasági és biztonságpolitikai téren kitűnőek, csupán a politika terén vannak problémák. A támogató álláspont hangsúlyos képviselete bizonyára összefügg azzal a kormányzati törekvéssel, hogy a magyar-amerikai kapcsolatok egészét, így annak politikai dimenzióját is javítani szeretnék. Ez szintén dicséretes szándék, megérdemli a támogatást.

Örvendetes, hogy ebben az ügyben Magyarország erejéhez és lehetőségeihez képest érdemi részvételt tervez, ezzel megerősíti az elmúlt időszakban erodálódott bizalmi viszonyt legfontosabb szövetségeseinkkel. A magyar részvétel megerősíti helyünket az atlanti közösségben és példát mutat a szövetségesi szolidaritásból is.

Jelenleg Magyarország nem számít az Iszlám Állam terrorja által közvetlenül fenyegetett célpontok közé, a részvétel akár növelheti is ezt a kockázatot; mégis érdekünkben áll, hogy a nyugati világ egészére leselkedő veszély elleni küzdelemből kivegyük a részünket és még abban a fázisban hárítsuk el a veszélyt, amíg kezelhető kockázatok mellett esélyünk van rá.

Helyeselhető, hogy a kormány érdemi egyeztetést kezdeményezett az ellenzéki pártokkal erről (ami persze az elvesztett kétharmad miatt elemi érdeke is, de mégis nagyon eltér a korábbi gyakorlattól), és az is jó hír a magyar atlantisták számára, hogy az ellenzék nyugatos elkötelezettségű pártjai (DK, Együtt, Liberálisok) a magyar részvételt támogatásukról biztosították. Nincs és nem is lehet teljes konszenzus az ügyben (folyosói hírek szerint még a FIDESZ-KDNP frakción belül sincs egyöntetű lelkesedés a részvétel iránt), ezért nagyon fontos, hogy többpárti támogatás áll a tervezett magyar részvétel mögött.

Ma még nagyon nehéz eldönteni, hogy a kormányfő személyesen vállalt elkötelezettsége az ügy iránt csupán taktikai lépés az elveszett bizalom visszaszerzésére, vagy már egy új, szövetségesi kapcsolatainkat újjáépítő, Magyarországot újrapozicionáló stratégia biztató előjele.

Ha a kormányfő tényleg megértette, hogy korrekcióra van szükség és tényleg a remélt irányban kíván változtatni Magyarország külpolitikai orientációján, akkor azt érdemes lenne nyíltan kimondani; és a szándékot világos, egyértelmű tetteknek kell követniük. Nagyon elkanyarodtunk onnan, ahova vissza kellene térnünk, márpedig tyúklépésekben ez nem fog sikerülni.