A lóbab

„Az író egyszerre kell emlékeztessen egy megszokott társadalmi szerepre és egyszerre kell kívül állnia az emberi világon. Felváltva kell hol ornitológusként, hol madárként viselkednie. A komolyság kedvéért tételezzük fel, hogy az ornitológiai ténykedése az írás, madárléte pedig a (vigyázat, Heidegger) fecsegés. Az ornitológiai kijelentései a tekintélyét és szavahihetőségét, madárcsivitelése a nyilvánosságban betöltött helyét avatottak biztosítani: a kettő legproblematikusabb közös részhalmaza a tutiságmondás, amelyet az iménti metaforánál maradva leginkább ornitológusi csicsergésnek lehetne nevezni. A baj csak az, hogy a tutit megmondani elég bajos.

Ez részben a tutiság, részben a megmondás természetéből következik. Szórakoztató példák bőven vannak, kezdve mindjárt az eszmetörténet egyik legszórakoztatóbb tutiságától – »Lóbabot márpedig ne egyél«, hogy az ősornitológust, Püthagoraszt idézzem, vagy: »az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen« –, hogy egy közelebbi példát is hozzak.

Mondani viszont folyamatosan kell valamit, hiszen itt is, akárcsak a tudományban érvényes a »publikálj, vagy meghalsz« szabálya (»mondd a tutit, vagy meghalsz«). Aki ír, annak beszélnie is kell, különben nem hisznek neki. Pedig – pedig erre sok mindent lehetne mondani, például mindjárt azt, hogy az írás nem beszéd, és a beszéd többnyire fecsegés. Egyszerre pedig nem lehet írni is és fecsegni is, vagy ha igen, akkor vagy az egyik, vagy a másik (szigorúbb értelmezés szerint mindkettő) hamis.”