„Az író egyszerre kell emlékeztessen egy megszokott társadalmi szerepre és egyszerre kell kívül állnia az emberi világon. Felváltva kell hol ornitológusként, hol madárként viselkednie. A komolyság kedvéért tételezzük fel, hogy az ornitológiai ténykedése az írás, madárléte pedig a (vigyázat, Heidegger) fecsegés. Az ornitológiai kijelentései a tekintélyét és szavahihetőségét, madárcsivitelése a nyilvánosságban betöltött helyét avatottak biztosítani: a kettő legproblematikusabb közös részhalmaza a tutiságmondás, amelyet az iménti metaforánál maradva leginkább ornitológusi csicsergésnek lehetne nevezni. A baj csak az, hogy a tutit megmondani elég bajos.
Ez részben a tutiság, részben a megmondás természetéből következik. Szórakoztató példák bőven vannak, kezdve mindjárt az eszmetörténet egyik legszórakoztatóbb tutiságától – »Lóbabot márpedig ne egyél«, hogy az ősornitológust, Püthagoraszt idézzem, vagy: »az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen« –, hogy egy közelebbi példát is hozzak.