„Az embereknek most módjuk van arra, hogy véleményük legyen a forradalomról. A lengyelek alapvetően elégedettek, a magyarok döntően csalódottak. De a világon is alig található a miénknél kedveszegettebb nép. Döntően a városi diplomás Fidesz- (és LMP-) pártiakból kerülnek ki az elégedettek, a népesség 15-20 százaléka. Nehéz megállni, hogy ne nevezzük ezt a réteget – megváltoztatva a megváltoztatandót – az uraknak, de megálljuk, mert azért ez a képlet bonyolultabb ennél. Viszont nemcsak benyomások okozzák a csalódottságokat, hanem a korábbiaknál nehezebben kezelhető élethelyzetek tömege.
Az első ütemben a milliós nagyságrendben elvesztett munkahelyek, utána a megszorítások hiperinflációja, az egyszerű és a keresettebb munkák bére közötti egyre beláthatatlanabb különbség, a boldogulásban egyre kevésbé segítő iskolák, a mind kevésbé hozzáférhető egészségügy, az egzisztenciális csődtömegbe fulladó hitelen vett álmok, a lelketlen közélet – mind-mind ide tartoznak. A jelen: a létminimum alatt élők száma 2000-ben hárommillió körül volt, 2005-ben hárommillió kétszázezerre emelkedett, 2009-ben elérte a hárommillió-hétszázezret, most négymillió. (...)
De Táncsics csak most kezdene el igazán ordítani. Most, amikor az egyre keservesebben élő alsó jóval több mint négymilliót még beljebb is tunkolják a bajba. A szociális segélyezés rendszerének átalakítása nagy valószínűséggel tovább nehezíti az életüket. Ha nem is lehet várni egy forradalomtól, hogy a kevéssé ütőképes egységeket segítse, ez azért még a mi kereteink között is rideg változás.”