„A magyar kormány terve, hogy úgymond kompetenciaméréssel döntse el hetedikben, ki milyen középiskolába mehet, kábé annyira európai, mint a Taigetoszról lelökdösni a gyengének látszó kisdedeket. Mégis, mit tetszik gondolni, hol lesz itt a meglepetés? Miféle nem várt készségek és képességek bukkannak majd fel a szegregált falusi elemikben, ahová a mélyszegénységben élő, iskolázatlan szülők gyerekei járnak, és ahonnan a legközelebbi könyvtár is héthatárnyira van? És ugye nem kell elképednünk azon, hogy a tehetséggondozás örve alatt tehetős értelmiségi szülők gyerekeit a falaik közé gyűjtő egyházi iskolákban mindenki olyan képességesnek mutatkozik majd, hogy onnan csak a gimnáziumokba vezethet az út.
Ennél azért egyszerűbb lenne, ha a kormány abbahagyná végre a maszatolást. Nem kéne bűvészkedni az iskolatípusnevekkel, és fölösleges vizsgákat sem kellene bevezetni, csak hogy »objektív mérés« alapján dőljön el, ki kap esélyt az életben, és ki nem. Egyszerűen ki kellene végre mondani a közoktatás új alapelvét: ki hová születik, annyit is ér. Hiszen már úgyis tudja mindenki, hogy így van.”