Ságváriról és a lejárt szavatosságú ikonokról

Vendégszerzőink, Ötvös István és Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagjainak írása.

*

Megdöbbenéssel olvassa az ember azokat a vitákat, amelyek a Ságvári Gimnázium átnevezése kapcsán robbantak ki. 2015-öt írunk vagy 1991-et? Ugye emlékszünk még a kommunista diktatúra bukását követő vitákra? Például az új papírpénzről, úgymond „minek az, sokba kerül, maradjon a régi címeres”? Vagy a „kinek a forradalma” kérdésére, ’56 emlékének összekuszálására? De akár gondolhatunk a felszabadítás vs megszállás témakörére is. Vagy a legízetlenebbek viták egyikére, Sztálin díszpolgárságáról? Ma már réges-rég új címer van a forinton, Sztálin nem díszpolgár – igaz, ehhez kicsinyes, kerülgetős vitákon vezetett az út 2004-től 2011-ig –, és ’56 kapcsán egy-két hete hirtelen egységfront alakult ki. A felszabadulás kérdésében 25 év alatt csak odáig jutottunk el, hogy a vezető baloldali napilap ezt írja: „felszabadítottak minket, noha maguk nem voltak szabadok, s a fasisztáktól való megszabadulásunk nem hozott tartós szabadságot”. Bár mindez „filozófia és nyelvészet”, ahogy írták (aki nem szabad, az hogy tud felszabadítani?), hiszen tudjuk, hogy a szovjetek megszállóként érkeztek meg.

1945-ös „érkezésük” egyrészt valóban a második világháború szoros következménye, tágabb összefüggésben azonban az évszázados orosz expanziós törekvések egy újabb szcenáriója volt. Ami 1915-ben nem sikerült nekik, azt a szovjetek 1944-45-ben beteljesítettek. Az „akié a föld, azé a vallás” maxima sztálini újrahasznosításának értelmében ez egyúttal a kommunista diktatúra kiépítésnek kezdetét is jelentette. Ennek a diktatúrának az egyik fontos vonása volt az a tevékenység, amelyet ők maguk mozgalmi nótájukban így énekeltek meg: „a múltat végképp eltörölni”. Azt elfelejtették azonban hozzátenni, hogy az ezer éves múltat eltörlik, de mivel az ember a marxista dialektika és ateizmus ellenére sem létezhet a szimbólumokban megnyilvánuló „magasabb értelem” nélkül, ezért az eltörölni kívánt múlt helyett – vagyis a saját múltunk helyett – valami újat kaptunk a diktatúrától.

A Tanácsköztársaság puccsistái például a „dicsőséges szocialista forradalom” hősei lettek. A két háború közötti idők – amelyet a magyar társadalomtörténet ismét polgári korszakként határoz meg – „Horthy-fasizmussá” változtak át. Új hősöket is szállítottak. Ezúttal felesleges lenne végigvenni az újraértelmezett történelmi alakokat Dózsától Szántó Kovács Jánosig. Szintén felesleges lenne a kissé erőltetett kanonizációs törekvéseket bemutatni (megyénként, városonként nagy kiadványok születtek a ’60-as évektől kezdve, bennük minden valamirevaló kommunistával). Néhány nevet azért érdemes ízlelgetni: Korvin Ottó, Szamuely Tibor, Zalka Máté. Volt olyan is, akinek a nem kellőképpen tisztázott vagy éppen meghamisított sorsát használta fel a kommunista propaganda, mint Mező Imre vagy éppen Horn Gyula bátyja…

Nos, így került a kommunista ikonok sorába Ságvári Endre is.

Annyit le kell szögeznünk, hogy Ságvári 1944-ben két szempontból is üldözöttként élt. Az egyik üldöztetést valóban a rendszer mérte rá, a másikat maga választotta. Ráadásul tudta is mire vállalkozik, hiszen azt, hogy a kommunistákat nem tűri a rendszer, lehetett tudni. (Tényleg, létezik olyan rendszer, amelyik eltűri azt az agresszív felforgató gondolkodást, amit a KORSZAK kommunistái vallottak? Most senki ne kezdjen a ’60-as évek „eurokommunistáival” példálózni, azok már szelíden belesimultak a nyugati demokráciákba – miközben a szocialista tábor támogatta őket…) Vajon nem a sorsot hívja ki maga ellen, aki üldözöttként, kétes értékű papírokkal nyilvános helyen, fényes nappal intézi konspiratív ügyeit? Pszichológiai értelemben tehát érthető, hogy Ságvári pisztolyt ránt. Ha a papírja nem elég jók és beviszik a Margit körútra, megtalálják nála a fegyvert is, a végeredmény borítékolható… De érthető a kirendelt közeg viselkedése is. Hol látott a világ olyan politikai rezsimet, amelyik eltűri, hogy bárki(!) lövöldözzön a nyilvános térben? Ha valaki pisztolyt ránt a kiérkező hatóságra, akkor azok bizony viszonozni fogják a tüzet, akkor is, ha ez nem Amerika. Gondoljunk csak Mansfeld Péter sorsára egy rendszerrel később. Hogy egyébként Ságvári antifasiszta volt? Nagyjából annyira, mint Joszif Sztálin.

Halálát követően kommunista ikont faragtak belőle, ami nem is volt nehéz, hiszen életében is meggyőződéssel követte a sztálini irányvonal fordulóit.

Napjaink kérdése viszont immár az, hogy miért viselje a szabad Magyarországon bármilyen közintézmény egy kommunista ikon nevét? Miközben a kommunista időkben elüldözött, agyonvert, meggyilkolt, kitelepített ellenállóknak az emlékét – néhány kivételtől eltekintve – a mai napig nem őrizzük az általuk hozott áldozatokhoz méltóan. Éppen a Dél-Alföldön bontakozott ki a Rákosi-féle legsötétebb időkben az egyik legnagyobb függetlenségi mozgalom, a Fehér Gárda. Az, hogy az ÁVH provokációja is benne volt az ügyben, nem számít. A résztvevők őszintén hittek abban, hogy ellenállási mozgalomhoz csatlakoznak. Az ítéletek és a végrehajtásuk valóságos volt. A vezetőket – Kovács Istvánt és Blahó Jánost – kivégezték, sok embert börtönbe zártak.

Huszonöt évvel ezelőtt úgy fordult a kocka, hogy lehetőség nyílt a saját sorsunk kézbevételére. Miért cipelnénk tovább a diktatúra történeti hagyatékát?

Az új bort új tömlőbe kell tölteni.