Mennyire ismerheti a valóságot egy politikus?

Az Orbán-kormányról, pontosabban magáról Orbán Viktorról mondott nemrégiben egy emócióktól fűtött beszédet Schmidt Mária a XXI. Század Intézet rendezvényén a Terror Házában. A történész által elmondottak egyik kevésbé hangsúlyos gondolata azóta is foglalkoztat. Schmidt Mária azt mondta, Orbán Viktor felvetései „a valóság ismeretéből fakadnak”.

„Vak dióként dióban zárva lenni”

Állíthatja-e bárki, hogy ő ismeri a valóságot? Az ember be van zárva saját nézőpontja, gondolkodásmódja, értékrendje, érzékelése, habitusa és úgy általában, a személyisége alkotta csonthéjba. Ez egyszerre jelenti a héjon kívüli világ objektív megismerésének és a saját gondolataink héjon túliak számára maradéktalanul való kézbesítésének nehézségét − ahogy erről Babits verse, A lírikus epilógja is szól. Ezek alapján meglehetősen bátor dolog azt állítani, hogy a valóság ismeretének birtokában vagyunk. Ugyanilyen bátor ezt valaki másról kimondani, hiszen ezzel egyben azt is állítjuk, hogy mi ennek eldöntésére alkalmasak vagyunk, tehát mi is ismerjük a valóságot.

„Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm”

Az azonban kétségtelen, hogy a valóságtól való távolság, a csonthéj, nem mindenkinél egyforma. Például előfordulhat, hogy éppen egy vezető politikus körül a legvastagabb ez a csonthéj. Állítom, hogy – országtól, kormánytól és politikai beállítottságtól függetlenül – egy országvezetőnek sokkal kevesebb esélye van ismerni a valóságot, mint bárki másnak.

Egyfelől azért, mert az ember elsősorban saját tapasztalatai révén ismeri meg a világot, a vezető politikus viszont attól elszigetelten, egy furcsa, kreált közegben él. Egy olyan éterben, ahol nincs sorban állás postán, rendelőben, hivatalban, nincs közlekedési dugó, műtéti várólista, munkanélküliség, anyagi bizonytalanság, értelmetlen bürokrácia és sok más olyan probléma, amire egyébként éppen tőle várnának megoldást a hétköznapok valóságának részesei. Aki titkárok, kormányőrök és sajtófőnökök által letisztított, steril mindennapokban él, jó és rossz harcának polaritásában (ahol nyilván ő a jó), az bármikor egészen őszintén érezheti úgy, hogy „lendületben az ország” és „Magyarország jobban teljesít”. Az ő életében ugyanis egészen más gondok lépnek azon általános, mindenkit érintő problémák helyére, amiknek a létezéséről könnyen megfeledkezik az, aki nem szembesül velük folyton.

Másfelől az is nehezíti a valóság megismerését egy politikus esetében, hogy a világról és az igazságról alkotott képünket a másokkal folytatott érintkezések által, új nézőpontok és tapasztalások megismerésével, egyszóval eszmecsere útján csiszoljuk. De kivel tud eszmét cserélni egy vezető politikus? Elsősorban stábjával, párttársaival, támogatóival, politikája haszonélvezőivel, rajongóival. Olyanokkal, akiknek az eszméik, nézőpontjaik alapvetően ugyanazok, illetve akik nyilvánvalóan képtelenek objektív álláspontra helyezkedni vele szemben. Olykor persze szóba kell állnia ellenzéki politikusokkal és újságírókkal is, akik ugyancsak nyilvánvalóan képtelenek objektív álláspontra helyezkedni vele szemben, és a zsigeri utálatukból fakadó piti kötözködésük árjában elvesznek a korrekt kritikai érvek, amik mentén megvalósítható lenne az önkritika és a saját álláspont felülvizsgálata. Nem csoda hát, hogy a politikus utóbbi társaság megnyilvánulásaiból a tömör gyűlöletet látja ki, és amelyikük megteheti, messze elkerüli az érintkezést velük, és inkább feloldódik a hozzá hű körök akolmelegében. Ki tenne másként?

„A mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.”

Persze arra valók a tanácsadók − akik a politikai dramaturgjai hivatottak lenni −, hogy megteremtsék a tényleges összeköttetést a politikus bűvös köre és a valóság népe között. De kérdés, hogy sikerülhet-e ez olyan tanácsadóknak, akik ugyanabba a bűvös körbe tartoznak, mint maguk a politikai vezetők; akik épp ugyanabban érdekeltek, mint az aktuális politika legnagyobb haszonélvezői; és épp annyira elfogultak, mint a legnagyobb rajongók.

Az objektív megismerés eszközeinek látszatát keltik a statisztikák. De visszaadják-e a számok a valóságot? A közvélemény-kutatásokból kiderül, hogy a többség szerint jó vagy rossz irányba mennek-e a dolgok; de az nem, hogy mehetnének-e jobban, hogy mik a valódi problémáik, és hogy egy-egy most még támogatóként nyilatkozónál mennyire kezd betelni a pohár, mennyi kell még az elfordulásához. A 2006-os miniszterelnök-jelölti tévévitából pedig tudjuk, hogy egy olyan kormány feje is, amely „nem csinált semmit négy évig”, hosszan tudja sorolni azokat a statisztikai mutatószámokat, amelyek a hallatlan sikerek bizonyítékai.

„Én maradok: magam számára börtön”

Soha ne csodálkozzunk, ha bűvös körükbe záródva mindenkori vezetőink elhiszik, hogy túl vannak a valóság megismerésének problémáján; és azt gondolják, hogy az ország soron következő legfontosabb problémájára kínálnak kiváló megoldásokat, amikor mondjuk az internet megadóztatását vagy az iskolások évenkénti drogtesztjét javasolják.

Reálpolitikus legyen a talpán, aki ilyen pozícióban és környezetben nem hagyja el a realitások talaját. Vakrepülés azonban úgy dönteni folyamatosan a mindennapi dolgainkról. ha nem ismerjük azokat pontosan, ha nem élünk együtt a tömegek hétköznapjaival. Mennyire tud tisztában lennie egy politikus az internet aktuális szerepével, funkcióival és lehetőségeivel, vagy mondjuk a fiatalok és a drog kapcsolatának alakulásával?

Egy vezető politikusnak fogalma sincs − és nem is lehet fogalma − arról a valóságról, amiben „az emberek” élnek. Hogy ennek ellenére mennyire végzi jól a munkáját, azt mindenki ítélje meg maga, attól függően, hogy melyik oldal bűvös körének vonzáskörzetében tartózkodik.