A világhírű magyar bor

„Az, hogy a magyar bort Magyarországon kell meginni, nem azt jelenti, hogy kizárólag a magyaroknak (nekem, nektek) kell meginniuk őt. A pálya ennél szerencsére tágasabb. Nem mondom, hogy erre tegnap jöttem rá, de Zsiday Spíler Roy eléggé ráerősített. Azt mondta: nincs külföldi, aki az éttermeikben és a kocsmáikban ne magyar bort kérne, ha bort kér. Olyan ez, mint az egyszeregy: én sem keresek Isztrián vagy Bécsben tokajit vagy villányit, természetesen malvaziját vagy veltelinit iszom. (Továbbá nem is rántott húst rendelek, és nem is itthonról magammal vitt májkrémkonzervet eszem a borhoz.) Budapest iszonyú jó hely, Budapestre rengetegen jönnek, és itthon a magyar bor riválisa nem Bordeaux és Toscana, hanem a sörbicikli. Ennyivel mindenképpen beljebb vagyunk, mint mondjuk 2000-ben.

Még egy dolog, Figula Mihály előadásába kapaszkodva. Az agilis-lendületes füredi termelő azt mondta, ma már nem úgy érdekli a bor az embereket, mint régebben. Nem olyan mélységben. Tavaly pl. sokkal több legénybúcsút tartottak a pincéjükben, mint valaha. Ez jó hír.

Nem hiszem, hogy vége az illatolós-kisujjeltartós buziskodásoknak, amik szemléletesen ábrázoltak egy hősi korszakot, inkább arról van szó, hogy a téma nem egy szűk szubkultúráé többé. A bort (a jót is, nemcsak a pillepalackosat) ma már isszák is, nemcsak kóstolják. (Én is azt teszem vele, ennyi év után, so it goes.) Ez maga a fejlődés. Amit egyebek közt a budapesti boros helyek számának örvendetes gyarapodása is bizonyít. Hogy mindezt nem a kormány és a politika, meg nem is a szervezett bormarketing csinálta, hanem az élet maga, az nem gond. Sőt. Budapestet sem Demszky Gábor csinálta meg. Villányt sem a polgármester. A Balatont és a Tokajt sem felsőbb hatalmak fogják megcsinálni. Ettől még jobb lenne, ha a pénzt – ha van – nem baromságokra költenék, de nem lehet minden tökéletes. Nálunk nem.”