Diószegi szerint Eichmann kényszerítette volna Endre Lászlót, hogy ő zsúfolja tele a vonatokat. Vicces állítás, amire azonban Ferenczy önigazoló vallomásán kívül semmilyen forrás sincs, nem beszélve arról, hogy Eichmannak semmilyen eszköze nem volt arra, hogy kényszerítsen egy csendőrtisztet, mivel jogállása szerint csak „tanácsadói” jogosítványokkal bírt. Ráadásul Endre egy szóval sem említette ezt perében, holott fontos mentőkörülmény lehetett volna számára.
Az a deportálási többlet, ami időarányosan Magyarország esetében kimutatható, egyértelműen a magyar hivatalnokok túlbuzgósága miatt képződött. A magyar és a német végrehajtók lehetőségeit jól illusztrálja az a konfliktus-sorozat, ami Rudolf Höss, az auschwitzi tábor parancsnoka és Endre László között alakult ki. Höss 1944 május elején Magyarországra utazott, és több gettóban próbaszelekciókat tartott.
Ezek során azt tapasztalta, hogy az összegyűjtöttek legfeljebb 30%-a munkaképes és ezt a tényt háború utáni önvallomásában is rögzítette. 1944. április 24-én Eichmann még csak napi egy vonattal és 3000 zsidóval számolt (Höss még ennyit sem akart fogadni, mondván, kapacitásai csak három naponta egy vonat „feldolgozását” teszik lehetővé), ámde a magyar hatóságok, pontosabban Endre László követelésére ezt napi négy vonatra, azaz 12 000 főre növelték. Jellemző az is, ahogyan ebben megállapodtak, és amit egyébként Diószegi is részben idéz, anélkül hogy felfogná annak tartalmát: Endre Eichmanntól napi hat transzportot akart, míg ő kettőt ajánlott, végül megegyeztek napi négyben, majd a Budapestre utazó Höss tiltakozásai miatt napi kettőben. A magyar fél azonban nem tartotta magát a deportáláshoz, mivel az első két hét alatt is már 58 szerelvénnyel 184.049 fő érkezett Auschwitzba, nyolcvanezerrel több, mint amennyit szállítani kellett volna!
Hössnek 1944. június 8. előtt Himmlernél kellett interveniálnia azért, hogy a deportálásokat ideiglenesen függesszék fel, mert a tábor infrastruktúrája összeomlik, ennek köszönhetően június 8. és 16. között ideiglenes szünetre került sor. Maga Eichmann is megemlékezett arról, hogy „állandóan eljutottak hozzá Höss […] tiltakozásai” azért, mert túl sok embert deportálnak és a deportáltak fizikai állapota, ellátásuk hiánya illetve a túl sok munkaképtelen megoldhatatlan feladatok elé állítja a tábort. Höss maga pedig úgy emlékezett vissza, hogy „minden egyes vonat késleltetéséért meg kellett küzdenem. A legtöbbször veszítettem. Valójában [Eichmann] gyakran be nem tervezett transzportokkal lepett meg.” Ha az eredeti, napi 3000 fő deportálására számító német terekhez ragaszkodtak volna, akkor 1944. július 9-ig, a deportálások leállításáig „csak” kb. 170 000 embert deportálhattak volna, szemben a ténylegesen elhurcolt 437 000-rel – tehát 150 000 ember megmenekülhetett volna Auschwitz gázkamráiból!
Összefoglalva: a deportálások nem egy „mesterterv” eredményei, hanem egy döntéssorozat termékei, amelynek minden egyes állomása újra és újra politikai jóváhagyást igényelt és kapott. Veesenmayer pontosan fejezte ki magát, amikor a deportálások leállása után azt írta Sztójaynak, hogy a német fél továbbra is tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy a deportálás lebonyolítását a magyar hatóságoknak kell megoldaniuk. Az nyilvánvaló, hogy Magyarország német megszállása után a zsidósággal szemben korlátozó intézkedéseket kellett bevezetnie a kormánynak, ha helyén kíván maradni. Ezen intézkedések pontos jellegét azonban nem szabta meg senki. Dönthettek volna egy kibővített „idegenrendészeti akció” mellett esetleg gyűjtőtáborok létrehozásával, deportálhatták volna csak a kárpátaljai nem asszimilált zsidókat és deportálhattak volna akár mindenkit is. A magyar politika minőségét hűen tükrözi az a megoldás, amit végső soron az ország vezetői választottak.