Vallás és/vagy világnézet: mi magánügy és mi nem?

Azt kell figyelni, mit csinálnak, nem pedig azt, hogy mire hivatkoznak közben. A korábbi cikksorozatban hosszan elemeztem, hogy az iszlámot ürügyül használó terror kapcsán úton-útfélen a sajtószabadságot emlegetik, pedig nyilvánvalóan az európai bevándorlás-politika és a vallásszabadság újraértelmezése a valódi tétje, amit egyértelműen bizonyít, hogy minden tényleges jogi intézkedés, illetve politikai lépés erre irányul. A sajtószabadságra és a vallásra hivatkozás tehát csak ürügy, mindkét oldalon: a terroristák és a terrorveszély címén szabadságjogainkat korlátozó kormányok számára egyaránt. Mielőtt hivatkoznánk rá, nem árthat tisztázni, egyáltalán mit érthetünk szabadság alatt és végső soron hol megy félre ez az egész iszlámmal kapcsolatos vita.

Az iszlám a vallást jellemzően közügynek tekinti, míg a nyugati világban a vallás közjogilag általában magánügynek számít, különösen a francia laicitás-doktrina esetében, mely az állam és a vallás legszigorúbb szétválasztását követeli meg.

Érdekes ellentmondás, hogy az a „globálisnak” beállított nézet, mely szerint a vallás (és általában minden világnézeti meggyőződés) szigorúan magánügynek tekintendő, valójában világszerte a a történelemben mindeddig legnagyobb tömegek tudatát, legprofibb módszerekkel alakító és legkevésbé nyíltan folyó globális világnézeti médiapropaganda révén terjedt el.

Egész civilizációs propagandánk aszerint a séma szerint működik mint általában a tömegtermékek „értékesítését” célzó marketing-individualizmus, mely a lehető legnagyobb tömegekkel hiteti el, hogy attól lesznek  igazán egyéniségek, igazán individualisták, ha ugyanazokat a tömegtermékeket fogyasztják, nézik, hiszik és dicsőítik. Egyébként ez a séma nem a modernitás találmánya, hanem csupán profán kiterjesztése, illetve laicizált átalakítása a zsidókeresztény és a muszlim üdvösségtan ideológiai örökségének, mely alapján az egyén üdvösségét azáltal találhatja meg, ha tömegesen csatlakozik az őt erre felszólító üdvösségvalláshoz és lehetőleg másokat is megtérít ugyanerre. A mentális séma sajnos kísértetiesen megegyező a modern konszumerizmus profán „vallása” esetében, mely szintén tudatlan tévelygőnek és nyomorult lúzernek állítja be mindazokat, akik nem térnek meg és nem követik az általa bemutatott üdvösség útját - megvásárolva az aktuális marketingtrend által dogmatikusan „kötelezővé” tett kegytárgyakat, ájfónokat és egyéb talmi státusz-szimbólumokat, vagy a reklámok alapján egyenesen a fogyasztói paradicsomba vezető  luxusutat, stb.

Jó észrevenni, hogy a fogyasztás kultusztárgyainak nem használati funkciójuk adja igazán kultikus jelentőségüket, különben nem cserélnék le félévente egy újabbra, melynek alapvető használati funkciója egészen ugyanaz, de legapróbb újdonságaikat is agyontömjénezik, csodás, kultikus varázserővel ruházzák fel a reklámok és szakmainak álcázott PR-cikkek, míg a fanatikus hívek tábora jól elhiszi, hogy pont ez kellett neki és attól lesznek majd ők valakik, hogy azt is megveszik. A régit meg eldobják. Ha lehet, ez még perverzebb dogmatizmus mint a vallási kegytárgyakat övező babonák, mert az újabb szentkép legalább nem fölösleges szemétnek tünteti fel a régebbit, kultikus ereje nem a leglényegtelenebb részletekre mint újdonságra koncentrálódik.

Összességében a globális világfogyasztás minden más vallásnál babonásabb, mindegyiknél kevésbé nyíltan (gyávábban) működik világnézetként (sőt: valóságos kultuszként, azaz vallásként) ÉS ugyanakkor a történelemben példátlan károkat okoz nem csupán a többi világnézetre és vallásra, hanem az egész természetre és a létezésre nézve is. Teszi ezt nem utolsósorban a világnézeti és  „vallásszabadságra” hivatkozva igazolásképp!


MIÉRT NINCS VILÁGNÉZETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG?

Hétköznapi tapasztalataink alapján is közönséges félreértés, hogy magánügy lehetne világnézeti és vallási meggyőződésünk, mivel ez minden esetben elválaszthatatlan attól, ahogyan élünk és ami által környezetünkre ténylegesen hatnak cselekedeteink, illetve világnézeti véleményünk bármilyen kifejeződése. Nemcsak a többi emberhez való viszonyunk fő meghatározója világnézetünk, hanem a természeti környezethez való viszonyunkat is ez dönti el, ami ma különösen szemléletes példáját adhatja nekünk, milyen globális pusztításhoz vezet az a talán elsőre ártatlannak tetsző vélekedés, hogy „magánügy” lehetne világnézetünk és „szabadon” dönthetnénk erről, pusztán egyéni lelkiismeretünk kérdéseként.

Pontosan így tesznek ma fogyasztók százmilliói, akik „szabadnak” vélt világnézeti meggyőződésük alapján teszik ezáltal tönkre globálisan az egyenként aprónak tűnő fogyasztói károkozások billiárdjaival természeti környezetüket, saját életfeltételeiket is ellehetetlenítve.

Rólunk van szó. Rólad és rólam. Mert te is tudod, amit ma már szinte mindenki, hogy nem dzsihadista terroristák teszik tönkre a földi élet alapvető feltételeit, globálisan nem ők terrorizálják itt az egész élővilágot, hanem a mi civilizációnk környezetfaló „világnézete”, vélt szabadságunk képmutató ideológiája következtében. Legyünk egymáshoz és magunkhoz kicsit őszintébbek: ez nagyságrendekkel nagyobb veszélyt jelent ma mindenkire nézve, mint a radikális iszlamizmus vagy bármilyen más terrorizmus. Mert bizony mi, a nyugati jólét igézetében a harmadik világban előállított legapróbb tárgyakkal is valósággal szponzoráljuk a neokolonialista gyarmatosítással járó „globalizációt”.  Mindennapi vásárlásainkkal, fogyasztásunkkal nemcsak távolinak tűnő népeket és kultúrákat tartunk tartós szolgaságban és kiszolgáltatottságban, hanem ezen túlmenően az általunk nagyüzemileg tenyésztett állatokat és növényeket -ha lehet- még durvábban és méltánytalanabbul terrorizáljuk (csupán fogyasztói gazdaságunk  hétköznapi működtetésével is!) mint ahogy a dzsihadisták terrorizálnak bárkit.

Amikor megveszem a multi menő márkás cuccát, adott esetben ázsiai gyerekeket küldök izzasztókba, hogy rabszolgamunkával éhbérért varrják meg, készítsék el nekem, miközben másokat a mérgező festékek előállítására és felhasználására kényszerítek, az informatikai kütyükhöz kitermelt mérgező fémek bányászatát támogatom menő cuccaim megvásárlásával, pusztán fogyasztói önkényem kedvéért – hogy én „szabadon” megvehessem azt, amit azok, akik elkészítették, sosem engedhetnének meg maguknak. Ez a mi szabadságfelfogásunk a valóságban, ha lefújjuk róla az öntömjén ködösítését, mert a szabadságjogok   gyakorlása pont ugyanilyen kényelmi privilégium számunkra és globálisan pont ugyanúgy fosztjuk meg tőle a világ többi részén élőket azzal, hogy ennek a „szabadságnak” a gazdasági és politikai feltételeit magunknak tartjuk fenn, illetve tőlük vesszük el, hogy nekünk több legyen belőle.

A globalizáció tehát nemcsak a bérrabszolgaság és a környezeti károk neokolonialista kiszervezését jelenti távoli országokba, hanem a szabadság egyenlőtlen ökonómiájának fenntartását is a világban, mégpedig nem szelíd meggyőzéssel, hanem nyers erőfölénnyel. Amikor ugyanis a gazdasági erőfölény már épp elég, akkor jön a katonai intervenció, gyakorlatilag bárhol. Persze a „szabad világ” és a szabadság nevében. (Mert az ominózus „Arbeit macht frei” láger-jelmondatnál sokkal hihetőbbnek tűnik és ezért hatékonyabban működik a gazdasági szlogen, hogy a globális szabad piac munkát ad világszerte, vagyis Freiheit macht Arbeit, ami a globális öko-lágerként működtetett „piacgazdaság” jelmondata lehetne, Auschwitz hetvenedik szülinapja alkalmából...)

Jellemzően úgy működik globális ideológiai képmutatásunk sémája, hogy „magánügyről” beszélünk a világnézetünk („szabad” gazdasági, politikai, kulturális választásaink) kapcsán, mintha tagadhatnánk az egyébként nyilvánvaló tényt, hogy a közügy tulajdonképpen magánügyeink összeadódását, közéletünk pedig magánéletünk összességét jelenti. A res publica magándolgaink (res privata) összessége. Amikor arról panaszkodunk, hogy körülöttünk mindenki képmutató, mindenki lop-csal-hazudik, valójában saját képmutatásunkkal és hazugságunkkal tetézzük, saját példánkkal igazoljuk állításunkat.

A globális környezetkárosítás sem valamilyen „felettünk és rajtunk kívülálló” „véletlen” körülmények különös közrejátszásából következik, hanem a sok „kis” fogyasztói individualizmus összeadódásának legszükségszerűbb következménye. Az ökológiai válság nem csupán valamilyen világuralomra összeszövetkezett gonosz nagytőkések bűne, hanem nyilvánvalóan minden egyes fogyasztó egyéni károkozásainak globális összegződése. A tőkések nagyobb része ebben tehát nem mentheti fel egyikünket sem a saját személyes felelőssége alól. Az emberiség, illetve a nyugati világ kollektív felelőssége egyúttal mindannyiunk saját egyéni felelősségét is jelenti. Nyilván más közösségeknek, kultúráknak is lehet felelőssége, de etikátlan gyávaság saját felelősségünk elismerése helyett másban bűnbakot keresni, főleg amikor egyre több tudományos bizonyítékunk van arra, hogy nagyságrendekkel nagyobb a mi civilizációnk szerepe az általa előidézett és tovább gerjesztett folyamatokban.

A nyugati fehér ember általában természetesnek veszi saját civilizációja világuralmát és büszke kulturális fölényére (aminek nyilván része, illetve ideológiai alapja volna a keresztény vallás és/vagy a felvilágosultan világgyarmatosító techno-szcientista világnézet felsőbbrendűsége). Ehhez képest elég fura ellentmondás, hogy úgy teszünk mintha a globális válság most valami megmagyarázhatatlan katasztrófaként jelenne meg, amihez a mi világnézetünknek és tevékenységünknek alig volna köze. Még akkor is különös fatalitásként, „váratlan” sorscsapásként ránk lesújtó világvégeként fantáziál róla a közvélekedés, ha egyébként elismerjük, hogy döntően mi idézzük elő. Kell ennél brutálisabb képmutatás?

Elvben a szabadság eszméje és kultúrája természetesen nem lenne azonos és nem illene összetéveszteni a fogyasztói önkénnyel, de kár is lenne tagadni, hogy a hétköznapi gyakorlatban és az esetek elsöprő többségében ezt jelenti számunkra. Bárcsak jóval többen lennének, akik számára a szabadság elsősorban legbenső felismerést jelentene és megnyílást a világnak, hogy harmóniában éljünk vele – de ennek sokkal durvább karikatúráját produkálják mindennapi életükben mindazok, akik ma a szabadságról papolnak a sajtóban és a kávéházakban mint amilyen durván kifigurázta a Charlie Hebdo Mohamedet.

A dolog természeténél fogva félreértés a vallást és a világnézetet magánügynek tekinteni – minden más inkább az lehet, de legkevésbé pont a vallás és a világnézet magánügy. Ékes példáit adja ennek saját európai történelmünk, melyben ezt a nézetet és a vallásszabadság modern felfogását leginkább az a Reformáció hozta be, mely ugyanakkor a valóságban a Cuius regio, eius religio elv (akié a birtok, azé a vallás) posztfeudális elv alapján terjedt...

A franciák Mátyás királyának, az eredetileg protestáns IV. Henriknek „Párizs megér egy misét” mondása és nyíltan politikai katolizálása se arra utal, hogy magánügy lenne a vallás, ahogyan a laicitás modern elve is ellentmondásosan írja elő minden francia polgárnak a világnézeti szabadság sajátos felfogását (vagy tiltja meg az iszlám kendő viselését állami iskolákban), mert ez egyáltalán nem jelent világnézeti semlegességet, hanem a valóságban egy bizonyos világnézet állami előírása (minden alternatívájának kizárásával, illetve megtiltásával). Az ilyen ellentmondásokat amúgy sem jogszabályokkal lehet végső soron feloldani, hanem az egymás iránti tisztelet kultúrájával.


A VALLÁSSZABADSÁG MINT HUNGARIKUM

Amúgy ebben az országban nincs különösebb okunk ebben a témában szégyenkezni, mert az európai történelemben a vallásszabadságot törvényerőre emelő első tolerancia-rendeletet Erdélyben hozta a tordai országgyűlés 1568-ban, - ami után négy évvel mészárolták le a francia protestánsokat Szent Bertalan éjszakáján és csupán 1598-ben jelent meg a vallásszabadság biztosítását célzó francia Nantes-i ediktum. Érdekes, hogy mennyire szeretünk idegen tollakkal ékeskedve dicsekedni mindenféle kamu hungarikummal, törököktől átvett paprikával, olasz szalámival vagy amerikai akáccal, de ami speciel valóban világtörténelmi perspektívában is jelentős magyar példa lehetne, mint mondjuk a vallásszabadság tordai kinyilvánítása, azt úgyszólván nem is ismerjük... Fura nép, fura erkölcsökkel.

MI AZ, HOGY MAGÁNÜGY?

Nem árt közelebbről tisztázni, egyáltalán mit érthetünk magánügy vagy magánélet alatt? A nyugati országokban élő emberek magánéletét a történelemben példátlan nyomás alá helyezte a modern tömegmédia és különösen a mai „interaktív” közösségi média, mely mára nagyrészt virtualizálta és saját érdekei szerint privatizálta mindazon százmilliók privát szféráját, akik már a közösségi médiacégek felületein, illetve okostelefonjaikon élik magánéletük javát. Régi vallások lelkekre vadászó lélekkufár papjai vélhetőleg álmodni sem mertek ilyen hatékony lehetőségekről a tudatformálásra és manipulációra, a lelkek lehalászására, mint ami ma a közösségi média és telekommunikáció multijai rendelkezésére áll. Jelzem: egy ilyen példátlan tudatformálási hatalomnak már puszta technikai lehetősége is a legsúlyosabb kérdéseket veti fel – különösen akkor, ha semmilyen érdemi civil kontroll nincs gyakorlása felett. Erről az adott cégek vezetői és tulajdonosai úgymond „szabadon” dönthetnek, üzleti döntésként, a vállalkozás szabadsága nevében... Vajon tényleg közérdek volna egy ilyen egyoldalú szabadság, mely ilyen aránytalanul nagy veszélyt jelent éppen az egyének és a közösségek szabadságára, illetve annak gyakorlására?

Végső soron hol kezdődik és hol ér véget a magánéletünk? … és egyáltalán miben nyilvánul meg? Vajon mi van még belső világomban a külvilág tükröződésén kívül? Van egyáltalán benne más? A legősibb ezzel kapcsolatos nézet szerint nincs, mert a belső világ (mikrokozmosz) nem más mint a külvilág tükröződése bennem, az én testemben-lelkemben, illetve tudatomban. Szabadságom így -ha tényleg jelent valamit- a világ felé megnyíló életemet és tudatomat jelenti, azaz ezek (szabad) vállalását mint ami az én életem és tudatom (nem másé). Ehhez képest a mai „modern” nyugati szabadságfelfogás pont az ellenkezőjét jelenti: elhatárolódásomat a világtól és a külvilágot (tetteim, gondolataim, világnézetem következményeit) semmibe vevő fogyasztói önkényt – másként mondva, ez a „szabadság” a külvilág elfogyasztását, ego általi bekebelezését jelenti, ami nemcsak értelmetlen, de kifejezetten káros világnézet. Nem azért káros, mert ez volna az én véleményem vagy másoké, hanem mert saját életfeltételeit is globálisan megdézsmálja, elfogyasztja.

MIT JELENTHET MÉGIS A VILÁGNÉZETI ÉS VALLÁSSZABADSÁG?

Csak a legdurvább globális félreértések és tévképzetek tisztázása után juthatunk el a vallásszabadság voltaképpeni értelméhez és gyakorlásához. Ennek célja nem valami individualizmus önkényes biztosítása az én számomra (akár közhatalmi eszközökkel), hanem épp ellenkezőleg: nyitottság mások világnézetére és vallására. A kereszténységben ezt jelenti alkalmasint a vallásszabadságra nézve a szeretet jézusi parancsa, mely nemcsak a tőlünk különböző nézeteket vallók iránti szeretetre szólít fel, hanem még ellenségeink szeretetét is elrendeli.

A világnézeti és vallásszabadság a gyakorlatban fenntartható etikus értelme az, hogy nem az én szellemi önkényem garanciája, hanem épp ellenkezőleg: arra szólít fel, hogy mindig tartsam tiszteletben mások meggyőződését, szellemi szabadságát és általában törekedjek arra, hogy az egész világgal harmonizáló világnézetet alakítsak ki és hitvallásomat is igazítsam ehhez a világgal kiteljesedő harmóniához – ne pedig fordítva: a világot „igazítva” saját elképzeléseimhez. Kár lenne letagadni, hogy a globálisan elég agresszív tudatformáló módszerekkel hódító nyugati fogyasztói világnézet az utóbbi, korántsem fenntartható álláspontot vallja magáénak.

A szabadság lényege a ma elterjedt globális vélekedéssel ellentétben egyáltalán nem az, hogy én vagy az én fajom, népem, vallásom (közösségem) legyen minél „szabadabb” (azaz önkényesen uralkodhasson a többi faj, nép, vallás felett!), hanem épp a fordítottja: abban áll és azon bukik, hogy ők, a többiek és az egész világ lehessen minél szabadabb – beleértve tehát magamat és közösségemet is. Éppen ez a legszebb az egészben, hogy akkor szabadulok meg és teljesedhetek ki legjobban egyénileg is az életben, ha megszabadulok egoista világnézeti és vallási előítéleteimtől, megnyílva mások és az egész világ számára. Pont ezzel találhatom meg helyemet a világban, a többiek között, ha nem próbálom meg őket legyőzni, kirekeszteni. Hogy is mondta Jézus? „Valaki igyekszik az ő lelkét megtartani, elveszíti azt, és valaki elveszíti azt, megeleveníti azt.” (Luk 17:33) „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelkében kárt vall? Vagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” (Mt 16:26)

Minden vallás szellemi alapja - mely túlmutat a mindenkori hatalmasságok által rá ruházott ideológiai funkciókon - eredendően egoizmusunk feláldozása a világgal való harmónia oltárán. Ha jelent valamit, a vallásszabadság ennek az áldozatnak az egyéni és közösségi megtanulását, illetve gyakorlását jelenti. Ennek egyik fő feladata és legkomolyabb kihívása ma nyilvánvalóan a keresztény-iszlám párbeszéd újraindítása, illetve az emberiség felszabadítása a globalista világfogyasztás szolgaságából, amihez képest a választott nép egyiptomi fogsága jelentéktelen epizódnak tűnhet az emberiség történetében.

A keresztény és muszlim népek évszázadok óta békében szeretnének élni és gyakorlatilag minden egyes történelmi konfliktust a nyakunkon élősködő szűk hatalmi elit szított. Korábban is így volt, ma sincs másképp. Ezeket az emberek békés többségét fanatizálni és terrorizálni próbáló hangadókat kell lecsendesíteni és leállítani mindkét oldalon (kinek-kinek saját táborában, saját háza táján!), ha békében szeretnénk élni. A vezetésre csak azok méltók, akik a békét és a külvilággal való harmóniát képviselik, akik elsősorban önmagukon uralkodnak és nem másokon – vagyis legkevésbé pont azok alkalmasak a vezetésünkre, akik ma a tömegmédiában és a pártpolitikában vezető szerepet játszanak. Tőlük kell visszavenni a szellemi és minden egyéb hatalmat, ha békét akarunk és nem háborút – ami egyre kevésbé naiv idealizmus és egyre inkább sürgető gyakorlati feladatként jelenik meg, ahogy a háborús eszkaláció terjed körülöttünk. Nem ártana felidézni történelmünk példáit és mielőbb belegondolni, hogy a háborúnál is rosszabb és nehezebben pacifikálható a polgárháború (például az ukrán konfliktus, vagy kicsit korábban a délszláv háborúk), de minden háború közül a legszörnyűbb, legpusztítóbb és legnehezebben helyrehozható konfliktus a vallásháború. Aki ilyesmiről beszél, vagy akár csak háborút emleget vallási indítékra hivatkozó merényletek kapcsán - ahogy azt ma egyre több európai véleményformáló és politikus teszi a tömegmédiában - az közveszélyes őrült, aki legalább olyan veszélyt jelent a társadalmi békére mint a dzsihadista terrorbrigádok.