Hiányzik az ing? – Változóban az ukrajnai menekültek segélyezésének társadalmi megítélése

„Magyarország a háború kezdete óta azt az elvi álláspontot vallotta, hogy nyitva áll minden ukrajnai menekült előtt, de az itt menedékjogi státuszt kapott emberek ugyanazt a támogatást kapják, ami a magyaroknak is jár, nem kívánja a kormány, hogy hosszú távon a segélyekre építsék a megélhetésüket. Ezt fogalmazta meg úgy Orbán Viktor az MCC Feszt színpadán adott interjújában, hogy »a fél ingünket odaadtuk, de az egészet nem szeretnénk.« Ez a racionális hozzáállás a kormánykritikus sajtómunkások és megmondóemberek körében a magyar kormány cinizmusának újabb ékes bizonyítéka volt, rendre számonkérték, miért nem támogatja olyan bőkezűen az Ukrajnából menekülőket, mint más európai országok. Megvizsgáltuk, hogy az elhúzódó háború, aminek gyors befejezésére nagyon halovány esélyek mutatkoznak jelenleg is, mennyiben kezdte ki azokat a kevésbé realista megoldásokat, amelyeket néhány közép-európai országban alkalmaztak.

Három évvel a háború kitörése után a közép-európai »végtelen szolidaritás« mítosza láthatóan kifulladt. 2022 tavaszán még önkéntesek százai várták meleg levessel a Kárpátok felől érkezőket, Varsó pályaudvarán diákok hordták a hálózsákokat, Berlinben pedig újra felcsendült a Willkommen-hangulat. Azóta azonban a lelkes segítőkészség helyét kétségbeejtő statisztikák, tüntetések és szűkülő költségvetési sorok váltották fel. A magyar, a lengyel és a német társadalom egyszerre kényszerült rá, hogy észrevegye: a menekülő tömegek között nemcsak bombák elől futó anyák és gyerekek, hanem az európai jóléti réseket kutató, olykor igencsak tehetős, kétes alakok is megjelentek. A feltétel nélküli nyitottság tehát hosszú távon nem működik, mert a segítő kezek között akadnak olyanok is, akik csak a szociális rendszerek réseit keresik.

Magyarországon már a konfliktus első hónapjai után körvonalazódott az »okos szolidaritás« elve. A kormány egyszerre szervezett gyors humanitárius folyosót és hangoztatta, hogy a stratégiai, gazdasági döntéseket nem szabad a pillanat érzelmeire bízni. Ezt a hozzáállást szentesítette a Voks 2025 konzultáció: a 2,28 millió válaszadó 95 százaléka azt üzente, hogy Ukrajna esetleges gyors uniós csatlakozását Magyarország blokkolja, ha kell vétóval is.

A felhatalmazás politikai fedezetet teremtett a szociális rendszer szigorításához. A sokat vitatott, 2024. augusztus 21-én hatályba léptetett rendelet már csak az »Ukrajna katonai műveletekkel közvetlenül érintett közigazgatási egységeiből« érkezőknek hagyta meg a támogatott szállást. A döntésnek kézzelfogható következménye lett: a Komárom-Esztergom megyei Kocson közel száz ukrán menekültnek kellett egyszerre elhagynia a konténerszállást, a civil szervezetek kénytelenek voltak vészmegoldást keresni. A kormány üzenete világos: humanitárius kötelesség igen, de a magyar adófizető pénze nem parttalan medence.

A lengyel pálya eleinte merőben másnak tűnt. Varsó 2022-ben történelmi nyitottsággal fogadta a menekülteket, két év alatt több mint 2,5 millió ukránt regisztráltak. A CBOS friss, 2025. februári adatfelvétele azonban már azt mutatja, hogy a lengyelek szimpátiája 40 százalékról 30-ra olvadt, miközben a kimondott ellenszenv 38 százalékra ugrott. A plafonról visszacsapódó hangulat meghozta a politikai fordulatot: a június 6-án beiktatott Karol Nawrocki, a „Poland first” jelszót zászlajára tűző új államfő már programjában is szigorú segélyvágást és határellenőrzést ígért. A társadalmi frusztrációt a vidék még látványosabban jelezte: 2024 végén és 2025 elején tízezres traktoros konvojok bénították a keleti határátkelőket, mert a gazdák szerint az ukrán vámmentes gabona lenyomta a termelői árakat.

Németország a 2015-ös, migrációs hullám során tanúsított mentalitást szerette volna feleleveníteni, ám a második Willkommenskultur mindössze két évig tartott. Az ARD Deutschland Trend január végi kutatása szerint a németek 68 százaléka kevesebb menekültet kér az országnak, 67 százalék pedig tartós határellenőrzést támogatna. A politikai hullám élére Bajorország miniszterelnöke, Markus Söder állt: nyíltan követeli, hogy a 700 ezres ukrán menekültcsoport ne a teljes Bürgergeldre, hanem csak a jóval alacsonyabb Asylbewerber-ellátásra legyen jogosult.

A téma nem maradt elméleti vita Berlin légkondicionált bizottsági termeiben. A Rosenheim melletti, 4 300 lakosú Rott am Innben egy használaton kívüli lámpagyárból akar a tartomány 300 fős befogadó központot kialakítani. A Reuters szerint a terv ellen sorra alakulnak a petíciók, a bírósági eljárások, az AfD pedig a duplájára növelte helyi támogatottságát. A német önkormányzatok 40 százaléka ma már »kritikus« menekült-helyzetről beszél ugyanebben a jelentésben.

Csehországban a kezdeti lelkesedés után gyorsan »feltételes szolidaritásra« váltott a gyakorlat, ami nem meglepő, hiszen az ország a lakosságszámához mérten ma is az egyik legtöbb ukrán védelmet adó állam: 2025. május 31-én 373 675 menekült volt az országban, amely 34,3 fő minden ezer lakosra – az EU-ban a legmagasabb arány. A társadalmi hangulat ennek megfelelően kifáradt: a CVVM januári felmérésében a csehek 60 százaléka gondolta úgy, hogy több menekültet fogadtak be, mint amennyit az ország elbír, a múlt héten publikált adatok szerint pedig már 58 százaléka mondja azt, hogy »túl sok« az érkező.

A politika ehhez igazította a szabályokat. A »Lex Ukrajina« sorozatos módosításai egyszerre hosszabbították meg a védelem érvényességét és szűkítették a jogosultságokat: 2024. szeptember 1-jétől a menekültek legfeljebb 90 napig kaphatnak ingyenes állami szállást, utána piaci lakhatásba kell lépniük; a humanitárius támogatás (humanitární dávka) teljes körűen rászorultsági alapon jár, a megtakarításokat és jövedelmeket is figyelembe veszik. A kormány 2024 nyarán elfogadta a »Lex Ukrajina 7«-et is: ez egyfelől újra megnyitotta a hosszabbítás útját és 2026 márciusáig vitte tovább az uniós keretet, másfelől bevezette, hogy a gazdaságilag önellátó menekültek külön, hosszú tartózkodási engedélyt kérhetnek – vagyis aki dolgozik és eltartja magát, maradhat, de a jóléti rendszeren »utazni« nem éri meg.

A társadalom megítélését szintén befolyásolja az Európa szerte látható »fekete Mercedes-jelenség«, amely nem puszta szélsőjobboldali lózung: Varsóban maga Władysław Kosiniak-Kamysz védelmi miniszter panaszkodott arra, hogy a lengyel közvélemény joggal fárad bele, amikor »fiatal ukrán férfiakat lát a legújabb autókban vagy ötcsillagos szállodákban, miközben állami juttatásokat vesznek fel«, Németországban pedig a hatóságok tavaly márciusban buktattak le egy nyugat-ukrajnai négytagú családot, amely úgy vett fel csaknem 40 000 eurónyi segélyt, hogy közben visszaköltözött a saját, felújított házába a Kárpátok lábánál. Ezek a konkrét esetek és miniszteri nyilatkozatok hitelesítik a közutakon feltűnő, nagy értékű ukrán rendszámos terepjárók köré épült sztereotípiát, és magyarázzák, miért fogadja a választópolgár egyre nagyobb beleegyezéssel a támogatások szigorítását.

Mindeközben Brüsszelben harmadik éve tart a huzavona a kötelező kvótákról és a közös finanszírozásról. A nettó befogadó államok – elsősorban Németország és Lengyelország – nagyobb uniós kasszát szeretnének, miközben a peremországok a külső határ védelmében látják a megoldást. Magyarország itt is rátalált a maga középutas szerepére: támogat minden, a schengeni határőrizetet erősítő kezdeményezést, de hajthatatlan abban, hogy szuverén döntés nélkül ne lehessen senkit betelepíteni. A budapesti álláspont – amelyet 2022-ben még hűvösnek vagy cinikusnak nevezett a nyugati sajtó – ma Varsóban és Berlinben is hivatkozási alap.

A magyar stratégia tehát két pillérre épült: gyors, célzott humanitárius segítség ott, ahol tényleg bombák hullanak, és határozott, költségkerethez kötött szabályozás minden más esetben. Ennek köszönhetően a kárpátaljai segélyszállítmányok zavartalanul futnak, miközben a hazai szociális rendszer nem roppant össze. Lengyelország és Németország most, évekkel később, ugyanerre az útra kényszerül, csak sokkal magasabb társadalmi feszültség és fiskális teher mellett. Varsó a költségvetési kiigazítás részeként már bejelentette a menekült-szálláshelyek támogatásának drasztikus csökkentését, Berlinben pedig parlamenti vizsgálóbizottság foglalkozik azzal, hogy a menekültek segélyezése fenntartható-e a jelenlegi formában.

Közben az Európai Bizottság sem tudott közös nevezőre jutni a menekültügyi reformban. A »szolidaritási mechanizmus« tervezete papíron összekötné a befogadást és a pénzügyi hozzájárulást, de valójában mindkét oldalon ellenállást vált ki. A keleti tagállamok attól tartanak, hogy a kvóta végleges belépőt jelentene a tartós belső áthelyezéseknek; a nyugati nettó befogadók pedig attól, hogy a közös kassza csak kozmetikázza, de nem oldja meg a strukturális nyomást. A magyar diplomácia éppen ezért folyamatosan azt hangsúlyozza: a külső határ fizikai és jogi védelme az első lépés, minden más csak ezután következhet.

A 2022-es eufóriát felváltó reálpolitika így mára nem szégyenfolt, hanem szükségszerűség. Magyarország korai óvatosságát sokan ridegségnek tartották, ám a számokkal szemben – a kocs-i kilakoltatástól a Rott am Innt megosztó pereskedésig – nehéz vitatkozni. A feltételekhez kötött szolidaritás nem jelenti az együttérzés feladását; inkább arról szól, hogy a valóban rászorulókat ne szorítsák háttérbe azok, akik a szociális rendszerek kiskapuit keresik. Lengyelország és Németország most erre a pontra érkezik, és bár a számla náluk magasabb, a tanulság ugyanaz: a naivitás luxusát a kontinens már nem engedheti meg magának. A háború áldozatai továbbra is oltalmat érdemelnek, de Európa túlélése múlik azon, képes-e a szív mellé a józan eszet is odaállítani. Ha a közép-európai tapasztalatokból indulunk ki, a válasz igen – de csak akkor, ha a humanitárius indíttatás mellett ott áll a nemzeti felelősség józan mércéje.”

Fotó: RALF HIRSCHBERGER / AFP