Levél Angela Merkelnek

„Az én családomat még Mária Terézia telepíttette Magyarországra, az 1750-es vagy 60-as években, valahonnan a Fekete-erdő vidékéről. Spessart környéke volt az őseim hazája, a családi legendárium úgy tartja számon, hogy arrafelé voltunk derék, kétkezi útonállók valamikor. Aztán a császárné egyszerű választás elé állította az ősöket: vagy kerékbe törik őket, vagy jönnek a Mosoni-Dunához mocsarat le­csapolni. És jöttek az ősök. S ha így volt, ha nem, Hauff világa oly’ eleven bennem éppen, mint a magyar népmesék erdőzúgása. Hogy is írja Brecht?

»Én, Bertolt Brecht, a fekete erdőkből
Származom. Anyám a városba vitt,
Midőn méhében feküdtem. S az
erdők hűvösségét
Megőrzöm magamban halálomig.«

Valami ilyesmiről lehet szó. Onnan valók vagyunk, és ez nem elfelejthető. Amúgy Károly bácsi nem itt halt meg, Magyarországon. Ide jött haza, és itt tervezte a maradék életet is, de nem úgy lett. Mert a Bayereket is marhavagonba terelték 1946-ban, és elzavarták őket Németországba. Ott halt meg Károly bácsi, és temették Heilbronnban, a Neckarnál, ahol Hauff Kőszívének Hollandus Mihálya úsztatta roppant szálfáit, melyeket éjfélkor vágott a Fekete-erdőn.

Jöttek Károly bácsi és az én őseim onnan, a Fekete-erdő vidékéről, hozták magukkal Hauff Kőszívének csodáját és a spessarti fogadó misztikumát, aztán mentek vissza ugyanoda, marhavagonban, Káin bélyegével a hónuk alatt – vagy anélkül. Vagy csak azért, mert németek voltak.

E két utazás között terül el a végtelenül hosszú huszadik század. E két utazás keresztjére van felszögezve az a század, Kancellár Asszony, amelynek mi mindannyian gyermekei vagyunk. És ez a bizonyosság ezerszer fontosabb, ezerszer meghatározóbb bármely napi politikánál. Ezt Ön is tudja, hiszen Ön az NDK-ban élt. Tudja Ön is, Kancellár Asszony, hogy a huszadik századról csak annak lehet fogalma, aki látta még a Checkpoint Charlie-t, Mitte és Kreuzberg között, a Friedrich- és a Zimmerstrasse kereszteződésében.

Ez a mi századunk. Ez a huszadik század. És Károly bácsi pokoljárása. Sok tíz- és százezer olyan pillanatból áll össze ez a mi századunk, mint amely pillanat volt az, negyvenötben, Bécs alatt, a vasútállomás első lámpájának gyönge fénykörében. S azokból a pillanatokból állhatna össze egy másik Schindler-lista, Kancellár Asszony. Mert majd egyszer be kell látnunk, és ki is kell mondanunk, hogy nem egyetlen szenvedés- és üdvtörténet volt a huszadik században. Ennek kimondásánál talán nincs is nagyobb felelősség. És itt kezdődik az értelmes beszéd lehetősége.”