„Summum ius summa iniuria (A legszigorúbb törvényesség a legnagyobb
igazságtalanság)” (Cicero)
Történt a minap, hogy a barátomat elvittem a ferihegyi repülőtérre két kisgyerekével együtt. Ronda, szeles, esős, hideg idő volt, az emberek nyakukat behúzva szaladtak az autóiktól a terminálig, az esernyőre a szél miatt esély sem volt. A parkoló beengedőkapujánál álló rendőrök félreintettek és – hogy őket idézzem – közúti ellenőrzés alá vontak. Vontak persze a fenét, magamtól mentem, ez most azonban mindegy. A rend őrei ketten voltak: egy fiatal szakállas meg egy ugyancsak fiatal pattanásos. Miután a napszaknak megfelelően köszöntöttek, elkérték az autó papírjait, megvizsgálás céljából. Halvány öröm töltött el mert – tudomásom szerint – minden rendben volt. Ez pedig ritka, mert be kell valljam, roppant szórakozott vagyok – mások szerint trehány –; és gyakran van, hogy valami éppen hibádzik. (Utólag visszagondolva, égőkészlet akkor sem volt nálam – puff neki.)
A rendőrök egy darabig a rádióikkal meg egyéb kütyüikkel foglalkoztak, majd nekem szegezték a kérdést: tudom-e, hogy be nem fizetett közigazgatási bírság terhe alatt roskadozom. Az öntudatos állampolgár őszinteségével válaszoltam, hogy nem, nem tudom. Tényleg nem tudtam. Ekkorra már hosszabb idő telt el, a barátom a gyerekekkel, bőröndökkel elindult a jó messze lévő terminál felé, hogy le ne késsék a gépet – magamra maradtam. Közölték, hogy itt és most leveszik a rendszámot az autóról, elkobozzák a forgalmit és ezeket majd akkor kapom vissza, ha befizettem a bírságot. Megkérdeztem, hogy miféle bírságról van szó és főleg mennyiről, mert ha megmondják, van nálam pénz, bankkártya, elmegyünk együtt és befizetem. Azt a választ kaptam, hogy ez nem lehetséges, mert a „rendszer” csak azt látja, hogy van ez a bírság; hogy mennyi és miért, azt nem. Ezután tumultuózus jelenet következett, sem nekem, sem a rend őreinek nem volt szerszámunk a rendszám eltávolításához, ezért újabb rendőrök érkeztek. A végén már annyian voltak mint egy demokrácia-tüntetésen, és egyesült erővel megszabadítottak az ominózus hatósági jelzéstől; illetve nem engem, hanem az autót. Azt is mondták még, hogy három napon belül elküldik az elkobzott dolgokat a „lakóhely szerint illetékes” okmányirodának és onnan kiválthatom. Ja, és megbüntettek ötezer forintra helyszínileg, mert hogy nem fizettem be ugye, nekik meg munkát adtam. Az egyik még össze is kente magát. Majd ezen izgalomteli események után egy útvonal-engedély segítségével hazatértem.
Telefonálgatni kezdtem, hogy az ügy mélyben rejtező lényegét, ti.: hogy mennyit kell fizetni és miért, kiderítsem. Az okmányirodán több emberrel is beszéltem, csak annyit tudtak, mint a rendőrök: büntetés van. A többi rejtély. Végül egy kedves hölgy felvilágosított, hogy hívjam fel a Vas megyei rendőrséget, lévén, hogy ők büntettek meg. Ekkor már délután volt, de felhívtam őket. A következő érdekes információk birtokába jutottam: valóban létezett e büntetés, gyorshajtásért rótták rám harmincezer forint értékben, ám már egy féléve, illetményemből le is vonták. Tiszta vagyok, akár a hó. Ezt nem tudtam. Mint már mondottam, trehány vagyok és időnként valakik, valamennyit, valamiért levonnak a jövedelmemből – nem nagyon szoktam követni. Arra a kérdésre, hogy ezen örvendetes tényt, hogy befizettem a bírságot, miért nem közölték a „rendszerrel”, nem tudtak vagy nem akartak válaszolni. Hurrá! Vissza a „lakóhely szerint illetékeshez”. Itt már jobb helyzetben voltam, mert tudtam az ügyintéző hölgy nevét – az interperszonális kapcsolat óriási előny a hatóságokkal folytatott küzdelemben – és egyenesen hozzá fordultam. Elmondtam amit hallottam, ő megnézte a „rendszert” és meglepve konstatálta, hogy már abban is szerepel a befizetés. Azt is mondta, hogy a körülményekre tekintettel nem kell megfizetnem a 10.900 Ft-os illetéket a „gépjármű forgalomba való visszahelyezéséért”. Így mondta. Könnyekig meghatódtam.
Újabb telefon a repülőtéri rendőrségre: már ők is látják! Gondolom, akkor nem kell az ötezer forintos helyszínbírságot befizetnem? De. A kollégák „jogszerűen” jártak el, mert ott és akkor még nem ez volt a „rendszerben”, és a rendszert nem ők kezelik, csak használják. Keressem meg a felelőst én, fizessem be és azután pereljek, hogy visszakapjam. Gondolom pár év alatt elérhető. Itt tartunk most.
Azért untattam az olvasót a fenti magánüggyel, mert ezúttal a velünk élő rendszerhibák közül a jogszolgáltatást vizsgálnánk meg.
*