Új országot? Milyet? Kik? Miből? Ugyan, fiúk!

„Habony Árpád kedvenc butikjai elé, az Andrássy út ünnepi díszkivilágításába szervezte 2015 első kormányellenes tüntetését a Várady Zsolt-féle, vadonat új Most mi! csoport. A netadótüntetés óta újjáéledt tiltakozási hullám következő állomása. A tiltakozásipari szakértők szerint szervezett mozgalmi vagy pártháttér híján »single issue« demonstrációkkal és csoportokkal lehet hatékonyan föllépni a rendszer ellen, ehhez képest a netadó óta egyre multiissue-bb az egész, és mostmár teljes a káosz. Vagy éppen no issue. Ahogy vesszük.

(...)

Mutattak arra jelek, vagy talán volt valami várakozás, hogy itt zászlóbontás lesz. Az alig két hete létrehozott Most mi! (sőt, hogy ne legyen értelme, egybeírják, két nagybetűvel: MostMi!) társadalmi kezdeményezés hirdette meg a tüntetést, az alcím vagy micsoda meg: »Új országot építünk!«, logikusnak tűnt tehát, hogy Várady Zsolt, a mozgalom alapítója és a tüntetések egyik főszervezője most akkor megmondja, mi is ez. Végül csak azt mondta meg, hogy egyelőre késik az új ellenzéki közösségi felület, amelyet már az őszi demonstrációkon beígért. Úgy érzem, kevéssé sikerült bemutatni az új ellenzéki mozgalom cselekvőképességét. Az új ország építése egyelőre csúszik, talán két hét múlva valami prebéta, aztán kisebb rendszerhibák, ágvégződések, kék halál.

Várady beszédéből annyi derült ki, hogy ez a társadalmi kezdeményezés nem párt, és egyelőre nem is lesz, és elismételt még néhány rendszerellenes, bázisdemokrata színezetű alapvetést azok közül, amelyek a korábbi tüntetéseken elhangzottak, illetve bőségesen előfordulnak a Most mi! Facebook-posztjaiban. Például, hogy csődnek tartják és elutasítják az elmúlt 25 évben kialakult hazai pártrendszert, mert »nem vonta be a társadalmat a döntésekbe«. Előttem Bauer Tamás lengette a csillagos EU-zászlót, gondolom, egyetértőleg.

(...)

A hajléktalan emberek jogaiért küzdő Város Mindenkié csoport a tüntetések állandó föllépője. És minden bizonnyal fontos, tiszteletre méltó munkát végez, de ha olyan elvek alapján kezdenénk fölépíteni az új Magyarországot, mint amikről a kedves, Amerikában tanult kultúrantropológus, újbalos hölgy, és a kissé régebbi vágású balosnak tűnő, volt gyári munkás, volt hajléktalan, félig roma fiatalember beszélt (néhány még finom kapitalizmus- és gazdagellenes kiszólás kíséretében), akkor én például
zokogva menekülnék vissza Lázár János szoknyájához.

És ahogy körbenéztem, a körülöttem álldogáló, kifejezetten jól öltözött, 25-55 éves, inkább középosztály középső-felső harmadába tartozó emberek sem tűntek úgy, mint akik arra vágynak, hogy vörös zászlók alatt vonuljanak az »egyenlőségen alapuló társadalomért«.”