A Front National mítosza és realitása

„MM: Össze tudnád foglalni azokat a legfontosabb társadalmi-politikai tényezőket, melyek a FN megerősödéséhez vezettek? Vannak köztük olyanok, melyek hosszabb távú társadalmi folyamatokkal állnak kapcsolatban?

SEP: Először is tisztázzuk, hogy mit értünk erősödés alatt. Ha százalékarányban nézzük a választási eredményeket, akkor az FN valóban sosem volt olyan erős, mint 2014 májusában. De ha szavazatszámban tekintjük a helyzetet, akkor a 2012-es elnökválasztás első fordulója, illetve a 2002-es elnökválasztás két fordulója a párt három legsikeresebb voksolása. Ugyanakkor tény, hogy európai parlamenti választáson soha nem szerepelt a párt olyan jól, mint idén. És persze arról is folyik a vita, hogy az FN szerepelt kiugróan jól, vagy a többiek kiugróan rosszul.

Mi vezetett idáig? Ma az FN a felismerhetően unió- és globalizációellenes párt Franciaországban. Franciaországban egyre nagyobb a kulturális kérdések jelentősége, és ebbe egyszerre fér bele a migráció-ellenesség, a protekcionizmus, illetve a globalizáció, a gazdasági és kulturális liberalizmus, a multikulturalizmus és az Európai Unió kritikája. A két nagy párt uniópárti, ráadásul gazdaságpolitikailagis szűk a mozgásterük, különösen a válság kitörése óta. Kulturális értékeik kisebb-nagyobb mértékben, de a felvilágosodáshoz és a hagyományos republikanizmushoz kötődnek. Ráadásul egy nagyon egységes republikánus elittel állunk szemben, amelynek tagjai ugyanazokból az iskolákból kerülnek ki, egy nyelvet beszélnek. Nem azt akarom mondani, hogy nincs a nagy pártok között különbség, mert nagyon is van, ez 2007-ben, 2012-ben is látszódott. Viszont az FN sikerrel érvel emellett, a nüanszokat hanyagolva, »az örök ellenzékiség« biztonságos pozíciójából. Ezen a ponton a legérthetőbb az, hogy mit jelent az »UMPS-rendszer«, vagyis a politikai elit átfogó kritikája az FN részéről. Magyarul az FN be tudja gyűjteni a tiltakozó szavazatokat azok részéről, akik félnek a lecsúszástól és elégedetlenek a mindenkori politikai elit teljesítményével.

Nem véletlen, hogy az FN hagyományosan sikeres a férfiak, a munkásság, illetve az alacsony képzettségűek körében. Aztán Marine Le Pen az »ördögűzési« stratégiával nyitni tudott a fiatalok és a nők felé is. Ez egy valóban új elem. Ezért mondtam, hogy a generációváltás és az új FN-stratégia tartós hatásait csak hosszú távon láthatjuk majd, mert ez olyan átfogó folyamat, melynek egyelőre az elején vagyunk.

Ami a taktikai kérdéseket illeti: az FN 2014-es sikereit lefordíthatjuk úgy, hogy mind a kormányzó Szocialista Párt, mind pedig az UMP erős üzenetet kapott a választóktól, a kormányoldal értelemszerűen a gyenge kormányzati teljesítmény miatt, az UMP pedig a hasonlóan gyenge ellenzéki teljesítmény miatt. Hollande adminisztrációjának a nehézségei egyértelműek, teljes a bizonytalanság az irány tekintetében. Az UMP pedig az elmúlt két évet házon belüli csatákkal töltötte, ez gyakorlatilag minden erejét felőrölte. Nem kell FN-szavazónak vagy Le Pen-rajongónak lenni ahhoz, hogy lássuk, Marine Le Pen egyike azon kevés aktív francia politikusoknak, akikről úgy tűnik, koherens jövőképpel rendelkeznek – ráadásul olyan jövőkép ez, amelyet nem lehet »elszámoltatni”, hiszen még soha nem volt kipróbálva.

Nos, ezért lesz nagy kérdés, hogy Sarkozy visszatérése miként rendezi át a lapokat a jobboldalon. Neki ugyanis van átfogó elképzelése Franciaországról, és azt jól is kommunikálja. Ne feledjük, 2007-ben ő sikerrel vette fel a harcot az FN-nel szemben, 2012-ben azonban komoly nehézségei akadtak, pedig rendesen »kihúzódott jobbra” a kampányban. Biztos vagyok benne, hogy ha ismét jelölt lesz, harmadszor is szembe kell néznie ezzel a kihívással.

MM: Egyszemélyes párt jelenleg az FN? Mi Marine Le Pen igazi szerepe a FN sikereiben és konszolidációjában?

SEP: Ha azt nézzük, hogy ő a karizmatikus pártvezér és az ő politikája áll a párt politikájának a középpontjában, akkor igen. Ez a Jean-Marie Le Pen-korszakban (1972-2011 között) egyértelműen így volt, és azóta sem nagyon változott. Persze korábban is, és a Marine Le Pen-korszakban is voltak ismert politikusai a pártnak, de a befolyásuk csak egy bizonyos pontig növekedhetett. Az FN például 1999-ben elszenvedett egy pártszakadást, ami nemcsak taktikai kérdésekről szólt, hanem személyes kérdésekről is, arról, hogy ki lehet a párt következő vezetője. A dologból az idősebb Le Pen jött ki győztesen. Jobban belegondolva, érdekesebb megfogalmazás lenne azt mondani, hogy az FN családi vállalkozás. Az évtizedek során a párt számos fontos személyiségének a neve mellett olvashattuk, hogy Jean-Marie Le Pen gyereke, veje, felesége, unokája... A tény, hogy Jean-Marie Le Pen mindent megtett Marine pártelnökségéért, a taktikai-stratégiai ellentéteik ellenére, ugyancsak alátámasztani látszik a családi jelleget.”