Hogyan ne érveljen az Alkotmánybíróság? – széljegyzetek a TÉSZ-végzéshez

„Talán nem túlzás kijelenteni, hogy érvkészletét és érvelési készségét (pontosabban ezek hiányát) tekintve az utóbbi évek egyik leggyengébb minőségű aktusát tette közzé szerdán az Alkotmánybíróság. Ebben megszüntette a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés és az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikke (kínzás, vagy embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalma) összeegyeztethetőségét vizsgáló eljárást. A tokkal-vonóval durván két és fél oldalas többségi indokolás az indítvány, majd a normatív előzmények (és megváltozásuk) hosszas ismertetése után, »érdemi« részében – többször átszámoltuk – 13 sorban pontosan 2 darab kinyilatkoztatást és ezek összekapcsolására, alátámasztására 0 darab érvet tartalmaz. (…)

Feltehető, hogy az AB az indítványt azért utasította el a fenti megállapításokra hivatkozva, mert ebben a jogilag és politikailag is »kényes« ügyben szabadulni akart a döntés terhétől: az Egyezmény és az Európai Emberi Jogi Bíróság azt autentikusan értelmező joggyakorlata alapján a szabályozás (a hatályos, új szabályozás is!) nagy valószínűséggel az Egyezménybe ütközik [ld. Czine Ágnes párhuzamos indokolását és a Lévay Miklós által jegyzett különvéleményt, amelyek látványosan magasabb színvonalú, sokkal kidolgozottabb, a(z alkotmány)jogi érvelés standardjait tiszteletben tartó munkák]. Ennek eldöntését azonban az alkotmánybírák nem akarták magukra vállalni, mondván: jobb, ha az Egyezmény miatt Strasbourg tartja a hátát a magyar közvélemény előtt – az AB inkább várja ki, ameddig döntenek! Az állítás persze konkrét tényekkel nem támasztható alá, ám nem tűnik életszerűtlennek, hogy a »kisebb ellenállás« felé mozdulva az AB inkább belemenjen egy ilyen, legalábbis kétes meggyőző erővel rendelkező végzésbe ahelyett, hogy vállalja a döntéssel járó esetleges kritikákat. (…)

Ezzel a megszüntető végzéssel összességében véletlenül sem az a probléma, hogy az ügy tartalmát, lényegét (azaz a TÉSZ és az embertelen bánásmód esetleges konfliktusát) tekintve szakmai álláspontunktól eltérő következtetésre jutott. Nem ez ugyanis a kérdés; az ügy el sem jutott az érdemi vitáig. Még csak nem is elsődlegesen az a baj, hogy a testület megpróbálja kikerülni a döntést (vagy legalábbis elodázni). Az a legfőbb gond, hogy mindezt bárminemű értékelhető érvelés, indokolás nélkül teszi meg. Ezzel nemcsak óriási támadási felületet enged, hanem az indokolás intézményének alapvető funkcióitól fosztja meg döntését és a jogrendszert. Ez a gyakorlat pedig rossz üzenet és roppantul káros a magyar alkotmányos és jogi kultúra egészére nézve, hiszen kin kérjük először számon ezeket a normákat, ha nem épp a védelmükre és fejlesztésükre hivatott Alkotmánybíróságon?”