Rövid távon fellendülés, hosszú távon apokalipszis

„Nyár végén a Time hetilap olyan címlappal jelent meg, miszerint kitört az új hidegháború. A világgazdaság működésében mindez miként érezteti a hatását?

Egyre élesebb az orosz–amerikai konfliktus, de sokan arra keresik a választ, hogy az Egyesült Államok miért Oroszországgal viaskodik, ha a legnagyobb gazdasági vetélytársa inkább Kína. Az is egyértelmű, hogy Washington világpolitikában és a világgazdaságban betöltött szerepét Peking veszélyezteti leginkább.

Igen ám, de a kínaiak kezében van az amerikai hitelek nagy része. Ők hitelezik az Egyesült Államokat. És nincs éles politikai »ütközés«, mint Oroszországgal Ukrajna miatt.

Egyrészt csak az amerikai hitelek egy része van kínai kézben. Az a kifejezés, miszerint a »nagy része« ugyanis nem teljesen igaz. A legnagyobb amerikai vagyonkezelő egyedül 4600 milliárd dollárt kezel, míg a kínai állami tartalékalap, ami a devizatartalékot kezeli, az 4000 milliárd dollár körüli összeget kezel. Tehát a legnagyobb amerikai vagyonkezelők nagyobbak, mint az egész kínai államot képviselő devizatartalék. Az igaz, hogy Kína már túl erős ahhoz, hogy nyílt geopolitikai és gazdasági »háborúba« keveredjen vele Amerika.

Én úgy látom, hogy az Egyesült Államok megpróbálja Európát kontroll alatt tartani és az atlanti szövetséget megerősíteni, hogy így közösen – Amerika és Európa együtt – vegye fel a versenyt az egyre befolyásosabb Kínával és Ázsiával szemben. Kockázatos lehet viszont az, hogy amennyiben a hidegháború erősödik, akkor Oroszországnak nem lesz más választása, minthogy Ázsia felé forduljon. Lehetséges akkor, hogy az orosz energiatartalékok Kínában, illetve Indiában hasznosuljanak a jövőben. Egy kínai, indiai és orosz »blokk« pedig keményebb gazdasági ellenfél lenne. Azt nehéz megérteni, hogy az elméletileg zsidó–keresztény alapokon álló Nyugat miért érdekelt abban, hogy az ugyancsak keresztény kultúrkörhöz tartozó Oroszországot akarva, vagy akaratlanul »áttolja« a hivatalosan ateista ideológiájú új birodalom, Kína befolyási övezetébe.

(...)

Ha ilyen mértékű amerikai–szaúdi játszma tapasztalható a világgazdaságban, akkor gazdasági folyamatok gyakorlatilag a politikától függenek?

Nézzünk egy egyszerű példát: ha 105 dollárról leesik 80 dollárra az olajár, akkor hordónként 25 dollár a különbség. Mivel az olajfogyasztás a világban 90 millió hordó egy nap, ez azt jelenti, hogy körülbelül 2,3 milliárd dollárral kevesebbet költenek a fogyasztók olajra. Nyilván a termelőknél ennyivel kevesebb bevétel keletkezik, de a »felhasználóknál«, az európai, amerikai és ázsiai fogyasztóknál éves szinten több százmilliárd dollárral több marad. Ők nyilván más egyéb fogyasztási cikkekre, részben pedig adósságtörlesztésre fogják fordítani. Ezért a 2015-ös évben ennek az olajáresésnek nettó módon a legnagyobb haszonélvezője elsősorban a nyugati világ, majd Kína és India.

Ezért „jó évet” vár 2015-re?

Ez az évi több százmilliárd dollár azért sokat jelent. Az alacsony olajár miatt a fejlett nyugati világ jelentősen fog növekedni. Jó esély van arra, hogy az amerikai gazdaság 3 százalék fölött tud fejlődni, az európai gazdaság szintén 1-1,5 százalékos gyarapodást produkálhat. India is várhatóan 6 százalék körül növekszik, míg Kína is tartósan 6-7 százalékra képes. Mindehhez hozzájön még az is, hogy Amerikában, Európában és Japánban elképesztő a bankóprés továbbra is. A jegybankok öntik a piacra a friss pénzt.

Miért van erre szükség? Nem lesz ebből buborék?

Egyetlen választ tudok mondani, hogy az amerikai Johnnynak, a japán Wattanabe-nak, a francia Pierre-nek és még inkább az olasz Giorgiónak nagyon nehéz megmondani, hogy a következő 6-8 évben inkább adósságot kellene visszafizetnünk, s nem kellene ennyit fogyasztaniuk. A nyugati politikusok nem szeretik megmondani a polgáraiknak, hogy a jelenlegi jólét nem tartható fent, ezért elhozták a »olcsó pénz« korszakát, amivel csak elodázzuk az elodázhatatlant.”