Miért voltam, vagyok és maradok optimista?

„Első nagy, tudatos jövőbe vetett hit-, vagyis optimizmus-élményemet, vagy talán inkább a pesszimizmus legyőzését, alig több mint tízévesen éltem át 1945 kora tavaszán, amikor öthetes napfényhiány után kimerészkedtünk az óvóhelyről, és felismertük a borzalmas pusztítást, amelyet Budapest ostroma hagyott ránk. Beleértve saját romos házunkat, amelyet a fejünk fölött lőtt szét több tucat légiakna és gránát, sok sebet hagyva a falán és kevés cserepet a tetején.

Az általános kétségbeesést, reménytelenséget annyira elviselhetetlennek éreztem, hogy szüleim tilalma ellenére kiszöktem a házból, remélve, hogy imádott városunk más részei megúszták a borzalmas pusztítást. A Citadelláról letekintve a vízbe robbantott hidak látványa volt számomra az utolsó csepp a pohárban. Alaposan kibőgtem magam, aztán hazafelé menet már szemet vetettem a Gellérthegy lábánál nemrég német, majd orosz katonák által használt barakkok mellett felhalmozott építési anyagokra. Szétlőtt tetejű házunkat reméltem velük megvédeni a tavaszi esőzésektől: később a bátyámmal valóban „szereztünk” is belőlük eleget ellenzabrálási kampányunk során, kijátszva az éj leple alatt a davajgitáros őrök figyelmét.

Felfedezésem után hazatérve, már a tetőn találtam rá a nagyapámra: a veszélyesen kertünk fölé lógó eresz megerősítésén dolgozott. Beálltam mellé inasnak. Először csak a sérült tetőlécekből, gerendákból kimenthető szögek kiegyenesítését bízta rám, kalapácsot és egy kis üllőt téve elém. Hamarosan már együtt dolgoztunk a meredek tető újralécezésén, a még használható cserepek újrarakásán, más részek bedeszkázásán, kátránypapírozásán az oroszoktól lopott anyagokból.

Rövidesen az egész környék munkába állt. Méltóságos urak és asszonyok, egyetemi tanárok és művészek hordták ki saroglyán a törmeléket, feltöltve a Feneketlen-tó mellett az egykori agyagkitermelő gödröket – minden lehetséges módon segítve egymást. Teljes volt az összefogás, amely elsöpörte az első napok letargiáját. A szemünk láttára éledező, hamvaiból szárnyra kelő város olyan optimizmussal töltött el bennünket, amelyen évekkel később sem tudott kifogni a sokakban reménytelenséget keltő diktatúra: még a kitelepítés vagy a kényszermunka a komlói szénbányában sem.”