Illendő-e néha közfelháborodni egy nagyot?

„A Milla-történet egyik legfontosabb tanulsága nem az, hogy civilek tüntetgetései nem vezetnek sehova, hanem, hogy a Milla eseményein demonstráló középosztályi tömeg kudarcának az volt az egyik legfőbb oka, hogy annak a tömegnek igencsak korlátolt volt a képzelőereje abban a tekintetben, hogy miként vehetne részt aktívan a közéletben. Egyszerűen csak a feltételezett morális többséget akartuk képviselni, méltóságteljesen megmutatni, hogy mi vagyunk többen; és így vártunk a messiásunkra, a vezetőre, aki majd átvezet bennünket az ígéret földjére, ami nagyon fog hasonlítani a 2010 előtti világhoz, persze: mutatis mutandis. Nem gondoltuk, hogy nekünk kellene tennünk valamit, azon kívül, hogy nemzeti ünnepeinken celebrált szertartásainkon hitet teszünk a politikai igazságunk mellett. (...)

A Milla-korszaknak (mert szerintem ez egy korszak volt a baloldali ellenzék történetében) számomra az volt a tanulsága, hogy a tüntetéseknek akkor lesz csak értelmük, ha az emberek mást is akarnak majd a tüntetéseken kifejezni, mint, hogy »hadd ne kelljen már tüntetésekre járnunk« (ez a kijelentés szó szerint elhangzott több alkalommal is), ha más mondanivalójuk is lesz, mint hogy »legyen ez végre újra egy normális ország«. Ebből a szempontból pedig szerintem a netadós tüntetésnek éppúgy megvolt a maga világos funkciója, ahogy a közfelháborodás napjának is: előbbin ezrek jelentek meg »elsőtüntetőként«, utóbbin pedig egy széleskörű társadalmi frusztráció nyert – erőszakosság tekintetében meglehetősen visszafogott és ugyanakkor - megfelelően egyszerű formában kifejezést. Aki kint volt mindkettőn (a pontosság kedvéért: mind a négyen), tudja, hogy nem ugyanaz a tömeg tüntetett a két eseményen, és alighanem éppen ezért is fejezett ki mindkettő másfajta módon érzéseket. Márpedig szerintem a tüntetéseknek elsősorban és mindenekelőtt ez a legfőbb funkciója: az állampolgári részvétel. Amikor az emberek dühösek, akkor bizony a dühüket kell kifejezniük. Amikor boldogok, akkor azt. Amíg 2014 előtt csak álltunk, fanyalogtunk és alig vártuk, hogy otthon lehessünk, és sose kelljen megint kimennünk a hidegbe, akkor paradox módon olyan politikai részvételi formát gyakoroltunk, amelyet szívből gyűlöltünk és elutasítottunk. Ideje megtanulnunk szeretni állampolgári mivoltunkat. Ez lehet talán az előttünk álló időszak nagy feladata. (...)

A politikai részvétel fontos és jó dolog, és ebben még a közfelháborodás napja is fontos előrelépés volt a Milla-korszak részvételi formáihoz képest. Talán, majd ha már nem fogunk többet messiásokat várni, hanem aktivizáljuk magunkat, többet teszünk a saját boldogulásunkért, akkor a nagyobb aktivitási szint közepette a megfelelő politikai vezetők is (akikre azért persze nagy szükség lenne, szerintem) hamarabb ki fognak nevelődni közülünk. És akkor majd, reméljük, nem fogjuk elfelejteni a leckét, és sosem fogunk a jó ügyekért fázva, visszavágyni a jól fűtött, meleg szobákba.”