Karácsonyváró

„Akik szegénységben élnek, velük ez nehezebb téma. Ők is készítenek díszeket, ajándékokat, de azok legtöbbször ott landolnak az asztalomon, »neked csinálta« mondják, nem akarják hazavinni, nem akarják a szülőknek ajándékozni, karácsonyfára tenni, nincs szokás az ajándékozásról, sem élmény arról, milyen lehet adni, vagy kapni. A kisebbek, amikor a többiek, a szerencsésebbek sorolják, mire vágynak, akkor őket is elkapja még a lendület, mondják ők is a távirányításos autót, a babát, labdát, meséskönyvet egy sem, hiszen az olvasás nekik is, meg a szülőknek is nehézkes, a mesélés nem épült be a családok életébe.

A nagyobbak már nem szólnak. Némán színezgetik a lapot. Ha melléjük ülök, és faggatom őket, csak szeretnének valamit, megrántják a vállukat, legfeljebb nagy nehezen kinyögnek egy szót, mint a nagylány is, hogy »telefont«, de olyat, ami érintőképernyős, vagy amivel fotózni is lehet….de rögtön hozzáteszi, úgysem kap, minek erről beszélni is.

Ha a fenyőről kérdezek, csak csendben, velük beszélgetve, »lesz majd«, »veszünk a kínaiban« , de tudom, ismerve a házakat, sokaknál nem lesz semmi. Díszekről már nem is faggatom őket. Inkább arról, mit szoktak főzni karácsonykor? »Mink lebbencslevest.«- mondja a fiú, aki az apjával és a testvéreivel él.- »Apu azt tudja a legjobban”. »Nálunk meg a tejberizsa a legjobb«- szól közbe csillogó szemmel egy kislány. »Lehet, anyu csinál majd.« Arról, hogy kapnak-e ajándékot, nem beszélnek. Próbálom tovább bontogatni, hátha közelebb jutunk, és a tavalyi karácsonyról kérdezősködök. Néznek, látom, próbálnak emlékezni. De nincs emlék róla. Mert nem volt olyan dolog, ami kiemelte volna a többi nap közül.

Persze vannak, akik tudják, mit kell mondani. »Nálunk nem az ajándék a fontos, hanem az, hogy együtt vagyunk.« –mondja határozottan egy fiú. Még tetszene is ez a szép mondat, ha nem tudnám, hogy ez egy jó szlogen, aminek helyettesítenie kellene azt, amire nem telik.”