Rózsa Milán, nekem - nekrológ

„Milánnak nagy szerepe volt abban, hogy felébredt bennem a közösségvállalás iránti vágy és egyfajta felelősségtudat. Ha megkérdeztem tőle, mi újság otthon, nem azt felelte: »minden oké«, hanem azt: »mindent átneveznek, buzizó képviselők, koki osztogatás a parlementben«. Sosem sepert a szőnyeg alá semmit – és soha nem beszélt mellé, és hitt abban, hogy a problémákat nem csak ideológiai szinten kell kezelni, hanem hangot is adni nekik, akkor is, ha az sokakat zavar. Akkor is, ha hangot adni a nemtetszésünknek adott esetben akár törvényellenes. Egyszer azt mondta nekem: »nem lehet mindig konszenzusos megoldásokra törekedni, mindenkit mindenről megkérdezni, mert az nem visz előre semmit.« Azt hiszem, akkor kezdett el kiábrándulni a világból, amikor megértette: az úgy nevezett demokrácia, amiért elviekben küzdünk, gyakorlatilag működésképtelen, hiszen ha a többség egy cél nélküli utat választ, hiába van egy ember a tömegben, aki ismeri a helyeset.

»Diplomata, tolmács, jogász, vagy főállású aktivista« – felelte, amikor megkérdeztem tőle, mivel foglalkozna, ha otthagyhatná az irodai munkát. Akkoriban ügyfélreferensként dolgozott egy multinál – örült, hogy diploma előtt kapott egy jól fizető melót, de szeretni nem szerette. Egyik utolsó beszélgetésünkkor Barbra Streisandhez hasonlítottam őt az »Ilyenek voltunk« című filmben. A klasszikusban Barbra elkötelezett aktivista, aki minden gyűlésen ott van, mindig van egy köteg szórólap a táskájában, és a szerelemtől az éjszakai alvásig bármit beáldoz a közös jó érdekében. »Fel fogom venni az ikonok repertoárjába« – mondta. »Van egy pár ilyenem: Jeanne D'Arc, Erin Brokovich...« – és itt mondott valamit, ami felett akkor elsiklottam, de most, évekkel később, Milán halála után nem hagy nyugodni: a mániákus depresszióval küzdő, végül a halálba menekülő Fekete hattyúhoz hasonlította magát.

Amikor megtudtam, hogy elment, görcsbe rándult a gyomrom, és az jutott eszembe: talán nem is válaszoltam az utolsó üzenetére, amiben azt kérdezte: »Merre jársz most a nagy világban?« Többnyire tengerek és óceánok választottak el minket egymástól, így a személyes találkozónkat hónapról hónapra halogattuk. Ma végül összeszedtem a bátorságomat, és elolvastam az utolsó sorainkat. »Tel Avivban vagyok... mostanság nincs tervben utazás.« »Nem baj, majd ha hazajössz, neked is kiosztanak néhány kokit. Na most elköszönök. Igyekezzünk találkozni, ha visszajöttél.« Én pedig azt feleltem: »Oksi. Jó legyél, Virág. Bambi.«

Most már majd csak odaát. Tudom, hogy most már egy olyan helyen vagy, ahol az igazságtalanság és jogfosztottság – amelyek ellen annyit küzdöttél – ismeretlen fogalmak. Bár ahogy ismerlek, szerintem te még ott, a mennyországban, vagy nirvánában, vagy a tejút pislákoló csillagaként sem nyugszol majd. Ha szivárványt látok az égen, bizonyos leszek benne, hogy a te kezed van a dologban.”