„Hogyan segítették a hajléktalanokat? Mire volt leginkább szükségük?
Más volt, mint az utcán találkozni: sokat beszélgettünk, nagyon érdekes életutakat láttunk. Különféle helyekről jöttek, a sírásótól az egyetemi tanárig sokféle ember volt közöttük. Különfélék voltak abban is, hogy az egyikük mindenét megosztotta a többiekkel, a másik pedig kiváltságos bánásmódot igényelt. Szép volt látni, ahogyan lassan a kiváltságos fajta is átalakult, elkezdett adni másoknak, nem csak követelőzni. Nem csak ételre és ruhára volt szükségük: köztünk mindig a beszélgetésen volt a hangsúly. Volt, akiből ömlött a szó, mások alig-alig beszéltek. Volt, hogy az egyikük kukázott egy bibliát, és felolvasott belőle, a másik verseskötetet hozott, abból olvasott. Mi magunk is a velük való kapcsolat során jöttünk rá, mennyire különféle a sorsuk, és arra is, milyen apróságokon múlik, hogyan alakul az ember élete. A legtöbben úgy kerültek utcára, hogy elváltak, és a másik félnél maradt a lakás, vagy eleve állami gondozásban nőttek fel, és nem tudták felépíteni az életüket.
Részt vett a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány munkájában. Miből állt ez a tevékenység?
A ferences misszió keretében 1989-ben hárman mentek ki Kárpátaljára. 1991-ben a világi rend egyik tagja létrehozott egy alapítványt a munkájuk segítésére. 1993-ban megkértek engem is, hogy segítsek az alapítvány működtetésében. Akkoriban Kárpátalján nagy szegénység volt, a boltok szinte üresek voltak, sok helyen nem volt villany. Gyógyszerre, ruhára is nagy szükség volt. Ez volt a hőskor az alapítvány életében, állandóan jöttek a kérések, kellett vetőmag, kapálógép. Szabályosan koldultunk: gyógyszergyáraktól, cipőgyáraktól, különféle vállalatoktól. Napról napra kellett a segítség, és napról napra elő kellett teremteni a szükséges pénzt is. Vittünk ki hittankönyveket, énekeskönyveket a templomokba. Amikor a két nagy árvíz volt Kárpátalján, akkor sok mindenben tudtunk segíteni. Óvodák fenntartási költségeihez is hozzájárulunk, illetve eseti segítséget adunk a rászorulóknak.
Befogadta az otthonába is azokat, akiknek erre volt szükségük.
A kilencvenes évek elején Böjte Csaba testvér legelső ifjúsági táborában nagyon sok emberrel megismerkedtem, és felajánlottam, hogy ha valaki Budapestre jön, megszállhat nálunk. Nem volt ez olyan nagy dolog, hiszen ha mi mentünk Erdélybe, minket is szívesen láttak. Voltak, akik aztán évekig visszajártak, amikor Magyarországon volt dolguk, néhány napig nálunk laktak. Egy erdélyi egyetemista fiú jó néhány évig lakott nálunk, aztán egy művészettörténész is jött két évre. A környezetünkben voltak, akik csodálkoztak ezen, de nekem és a férjemnek is természetes volt. Ha van helyünk, miért ne fogadjuk be azt, aki rászorul? Sokan nem értik, hogy lehet idegen embereket befogadni. De úgy nem érdemes élni, hogy bizalmatlanok vagyunk. Ráadásul a férjem mindenben támogatott, ő is szerette, hogy vendégek laknak nálunk: sőt, kettőnk közül ő barátkozósabb fajta.”
