A konzervatív módszer kritikája

„Ez a poszt alapvetően arról fog szólni, hogy vajon alkalmas-e egy konzervatív politikai koncepció és stratégia arra, hogy azáltal Magyarországon belátható időn belül stabil demokrácia és jól teljesítő versenyszféra jöhessen létre benne? Azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy lehetséges-e ez egy úgynevezett »alkalmazkodó, reaktív, óvatosan proaktív« – magyarán: konzervatív alapállású – politizálással, vagy valami egészen mást követel tőlünk a helyzet és a magyar társadalom állapota?

A poszt ekként a magyar konzervativizmus »politikai potenciáljával« foglalkozik – mivel sokan gondolnak arra, hogy a jelenlegi »rossz jobboldal« (Fidesz, Jobbik) helyébe egy »jó«, azaz európai értelemben vett konzervatív jobboldalt állítva lennének megoldhatók az ország bajai és lenne leváltható az Orbán-kormány is. (...)

Első hallásra akár még szimpatizálhatunk is ezzel az elképzeléssel, hiszen a magyar társadalom (pontosabban: az egyes társadalmi csoporti) értékorientációit feltáró kutatások szerint valóban vannak jelentős számban olyanok, akik a klasszikus politikai koordinátarendszerben a »jobboldali-konzervatív« mezőre jellemző vonásokat is mutatnak. Azonban az, hogy egyes vonásaik ilyenek (erről, ennek mibenlétéről három mondattal alább lesz szó!), még nem jelenti azt, hogy »valódi konzervatív« mentalitás jellemezné őket – hiszen a legfontosabb elem, az öngondoskodó és önszerveződő attitűd nincs jelen tömegesen! Emellett pedig éppen a gazdasági téren leginkább »klasszikusan jobboldali« társadalmi csoportjaink esetében az életfelfogás terén már nemigen van jelen semmiféle konzervatív attitűd: ők ugyanis itt kifejezetten liberális-individualista vonásokat mutatnak. Nincs »konzervatív tudatuk«, önképük, önmagukat nem definiálják »konzervatívokként«. Az egyetlen valóban konzervatív vonásuk nem más, mint az alacsony fokú társadalmi szolidaritás- és áldozatvállalás-készség – amit akár „önzésnek” is lehet nevezni. (...)

A konzervativizmusnak nincs élő és tömeges hagyománya és hatóereje Magyarországon – konzervatívnak lenni ezért mindenek előtt azt jelenti, hogy az illető távol tartja magát az aktivizmustól, a progresszió eszközrendszerétől és nem hisz, nem bízik a gyors átalakulási/átalakítási folyamatokban. Aki konzervatív, attól áll távol az a fajta „aktivizmus”, az a társadalmi mérnökösködés, amely kezdeményezőleg és fejlesztőleg lép fel a közéletben és a politikában. Ezeket a »progresszív eszközöket« negatív hangulat lengi körül konzervatív körökben. Konzervatívnak lenni Magyarországon elsősorban lelki attitűd – és csupán másodlagos kérdés ennek a politikai eredményessége… Legitim dolog a lelki attitűdünknek megfelelő közösséget szervezni, akár párt formájában is, hiszen legitim szándék az, hogy a mi attitűdünk, világszemléletünk, akár ízlésünk képviselve legyen a politikában. Mindez belefér a liberális-plurális demokráciában. Belefér – csak éppen ennek így egy, a magyarhoz hasonló társadalomban nem lesz társadalmi haszna, mivel ez a politizálási módszer – azaz a puszta képviselet, a tényleges politikai hatalom nélkül - alkalmatlan arra, hogy valós társadalmi változást érjen el. Ráadásul ez a végső soron passzív, nem tematizáló alapállás nem is képes maga mellé állítani kellően sok embert ahhoz, hogy egy ilyen »attitűdpártnak« módja legyen »gyakorolni a közhatalmat«.

Ráadásul van még egy baj a konzervativizmussal. Tulajdonképpen nincs is »politikai késztermék« abban az értelemben, ahogy ez a közügyekben nagyon kevéssé önálló magyar társadalom azt elvárja: Az ilyen értelemben vett politikai termék helyett alkalmazott politikai szlogen, a »konzervatív« jelző nem kelt különösebb érdeklődést egy szubkultúrán kívül. Az világos, hogy társadalmi fordulatot csak politikai fordulat révén lehet elérni – a politikai fordulathoz viszont támogató tömegek kellenek. Tömegeket márpedig képtelenség egy »szubkultúra-termékkel« megszerezni, pláne, ha e termék a mai magyar valóságban nem is jelent semmi olyasmit, ami közérthető és amelynek legalább is egy vaskosabb társadalmi réteg fontosságot tulajdonít. (...)

A következő évek nagy politikai kérdése az, hogy kik szabhatnak irányt az országban a dolgok folyásának? Azok-e, akik eltartják azt, azáltal hogy a GDP-termelés zöme hozzájuk kötődik, vagy pedig azok, akik élősködni akarnak rajtuk? Ebből következően a következő időszak nagy politikai feladata az, hogy a hatalom átkerüljön az előbbiek kezébe az utóbbiakéból. Ezt a paradigmát kell a politizálásunk középpontjába állítanunk és erre kell politikai programot és szervezetet létrehozni!

Ehhez képest minden más lényegtelen és minden más - akár egyéni - szempont mellőzendő!”