Ünneprontás

Az internetadóról nincs határozott véleményem. Lehet szeretni és nemszeretni. Az ellene felhozható nyomós érvekkel nem bajlódom, teli velük a bal-, sőt, immár a jobboldali sajtó: meglett a nemzeti egység, végre. Mellette csak az szól, hogy amióta az adózást feltalálták, az állam mindig ott szed vámot, ahol a forgalom zajlik – hídvám stb. -, vajon miért ne tenné meg ezúttal is? És ha a kormány szerint a szegényekkel szemben méltányosabb eljárás a netezőket adóztatni, viszont visszavenni a fűtés-világítás árából, én bizony elhiszem neki. (De nem mondhatja, mert ahhoz előbb le kellene szoknia arról, hogy az adófizetők pénzét felesleges, megalomán beruházásokra tékozolja, amilyen például a Nemzeti Galéria kiakolbólítása a kormányzati reprezentáció céljára kiszemelt budai várpalotából.) Az ökológiai gazdaságtan egyébként mindig a takarékos használatra ösztönző fogyasztói adónemeknek fogta pártját a munka jövedelmét terhelő adónemekkel szemben. Nem értek hozzá, de nem kizárt, hogy egy mérsékelt összegű felsőoktatási tandíj, a vizitdíj, a dugódíj és a netadó együttes bevezetése már a bérterhek érzékelhető enyhítését tudná ellentételezni, fellendítve ezáltal a hazai gazdaságot. De ha így volna is, ugyebár kész öngyilkosság volna, ha ebbe egy kormány belevágna, mert elsöpörné a népharag. Engem, bevallom, ez gondolkodtat el.

Az ország előtt álló sorskérdések, mint tudjuk, sohasem egyszerűek: azért sorskérdések, mert nehéz eldönteni őket. És megfordítva: a jelszóként skandálható követelések sohasem a legfontosabbak. Magyarország most éppen történetének legnagyobb beruházására készül: a paksi bővítésre szánt 5000 milliárd forint, és az ezt részben fedező orosz hitel törlesztése tűrhetetlen mértékben fogja megemelni az állam már ma is kritikus mértékű eladósodását. Ez és a Déli Áramlat melletti magyar kiállás együtt ráadásul teljessé teszi energetikai kiszolgáltatottságunkat, politikai függésünket Oroszországtól, és elidegeníti euroatlanti szövetségeseinket. (Ez az, amit maga a mostani miniszterelnök nevezett hazaárulásnak az ellenzék vezéreként 2009-ben, amikor az előző kormány a paksi üzletbe belevágott.) S mindezt azért, hogy a világpiaci árnál kétszerte drágább áramot termeljünk a várható hazai szükségletet meghaladó mennyiségben. Nos, ez a történet, amelyre az erdekelezvalakit blog és facebook oldal felületein próbáljuk egy ideje felhívni a figyelmet, csak a Paks vobiscum?-hoz hasonló szakmai konferenciák közönségét aggasztja, de nem vált ki semmiféle tömeges tiltakozást. Nem gerjeszt mozgalmat. A 700 forintos netadó viszont igen. Röhej.

Az Orbán-kormány verbális honvédő háborúja ellenünk fordította szövetségeseinket, anélkül, hogy a hazai gazdaságot bármiféle hathatós védelemben részesítette volna. Elárulta saját, meghirdetett agrárpolitikáját. A forráskivonás tovább rontotta az egészségügy, a felsőoktatás, a környezetvédelem színvonalát. A túlközpontosítás megbénít minden helyi kezdeményezést. Az MSZP-SZDSZ kormányok alatt elharapózott politikai korrupció mértéke mit sem csökkent 2010 után, csak a kedvezményezettjei változtak (részben). Nem igaz, hogy mindezt az ország lakói ne éreznék a saját bőrükön. S ne látnának a saját orruknál tovább.

Ha a világháló nem ópium a népnek, nem afféle villanypásztor az ifjúságnak és nem tarkamintás tapéta kilátástalan életünk betonfalán, hanem éppen ellenkezőleg, korunk nyilvánossága, s mint hirdetik, a véleményszabadság utolsó mentsvára, akkor az internet-nemzedék könnyebben is tájékozódhat az ország helyzetéről, mint tették elődei. S nem ez a hétszáz forint kergeti az utcára kormányt dönteni. Amelynél, kimondom: kisebb gondunk is nagyobb. („Tudom, hogy nem fogok tetszeni minden olvasónak”, írta jó kétszáz éve Berzeviczy Gergely, „de nekem se tetszik minden olvasó”.)