Közfelháborodás vagy önszerveződés?

A Közfelháborodás nevében elég pontos fordítása a spanyol Indignados mozgalomnak, de itt a hasonlóság sajnos egyelőre véget is ér, mert a spanyol közfelháborodóknak sikerült létrehozni egy olyan önszerveződő, bázisdemokratikus mozgalmat, Podemos (Képesek vagyunk) néven, mely alig 9 hónappal párttá alakulása után az El Pais november eleji felmérése alapján mára a legnépszerűbb párt lett Spanyolországban. Egy évvel a választások előtt... Itthon a jelek szerint egyelőre csak a felháborodás kifejezése megy, az ennél sokkal döntőbb szerveződés, a közös platform alkotás és konstruktív akciók még nem. A kifejezetten pozitív szerveződéshez és hálózatosodáshoz szükséges közös program megfogalmazásról nem is beszélve. Pedig egy egészen kicsike sztrájkkal, illetve helyben népszavazó gyűlésekkel sorsukat kezükbe vevő közösségek civil hálózattá szervezésével sokkal többet lehet elérni egy viszonylag nagy tüntetésnél.

Pontosabban a tüntetés csak akkor hatékony eszköze az érdekérvényesítésnek, ha egy ilyen komplex cselekvési program része, de ehelyett, önmagában gyakorlatilag semmi. Az csak flash mob. Hírt lehet vele csinálni, de társadalmat nem. Annak hiányát éppúgy nem pótolja, ahogy a Parlament és a kormány se ér semmit önmagában (civil társadalom nélkül vagy ahelyett). A társadalomtól elszakadt Parlament elé vonuló olyan tömeg, mely szintén nem szerveződik sorsát kezébe venni képest civil társadalommá mégis mit vár a tüntetéstől? Milyen eredményre számít, hacsak arra nem, hogy erejére ébredve végre tényleg képes lesz az érdekérvényesítésre, de azt nem a tüntetések nagyságán lehet majd lemérni, hanem az önszerveződés mértékén.

Nyilván részegítő érzés olyan tüntetéseket szervezni, melyen emberek ezrei, netán tízezrek jelennek meg, amiről nagy hírügynökségek, BBCNN stb. is hírt adnak világszerte. Azért annyira nem kéne elszállni, hogy a döntő kérdésekről megfeledkezzünk: például mégis mekkora lenne ma egy ilyen anti-CÖF civil összefogás tényleges tömegbázisa? Ha netán sikerülne hipp-hopp megfogalmazni egy közös programot és pártként elindulni, vajon hányan szavaznának ma egy ilyen alternatívára? Tízezer tüntető a Kossuth téren soknak tűnik, de kérdés: egy tüntető nettó hány szavazót jelent? Tízezer tüntető Pesten vajon hány százalék szavazót jelentene vidéken és falun? Még ha Pesten és Londonban meg is haladná a tömegbázis a tíz százalékot, vajon a kétharmados többségnek mekkora részét tudják maguk mellé állítani? Vajon vidéken mekkora támogatottságra számíthat ma és jelenlegi formájában egy ilyen közfelháborodási mozgalom, mely – program híján és a fagyok beálltával – könnyen semmivé válhat máról holnapra, ha mindent egy lapra, a látványos tömegdemonstrációk folytatására tesz fel.

Ha a szervezők most még több embert akarnak mobilizálni, ugyanennyire semmilyen programmal, akkor – ezúton jelzem – lényegében ugyanazon a tévúton járnak mint a kizárólag népszerűségnövelésre hajtó pártok és népvezérek. Ellentétük így merőben látszólagos, pont olyan mint amikor két nagy párt látszólag ölre megy, pedig csak ugyanazt a hatalmat akarják, a máshogy kiszínezett ideológiai maskarát leszámítva lényegében ugyanúgy. Ha netán nem egy párt, hanem a nép jár el ugyanígy, vagy spontán tömegtüntetések szervezői gondolkodnak úgy, mint a nagy pártok vagy cégek marketingesei (csak arra fókuszálva, hogy mivel mobilizálhatnak nagyobb tömeget), az se jobb, sőt: még tragikusabb.

Értéket csak valódi közösségteremtéssel lehet létrehozni ebben a műfajban. Az más és nehezebb kihívás, mint tömegekkel jelszavakat kiabálni: meg kell fogalmaznunk, mit akar az adott közösség, hogyan tudja ezt konszenzussal megfogalmazni és megvalósítani. A politikát nem idegen elnyomó erőként megélni, hanem saját ügyeink intézésévé tenni nehezebbnek tűnik, de értelme csak ennek lehet. Ha valaki azt hitte, van más is mint részvételi demokrácia, hogy bárki képviselni fogja majd az ő érdekeit úgy, hogy neki ehhez nem kell semmit tenni, legfeljebb négyévente elmegy leszavazni... hát az nagyot tévedett megint. A politika nem kész termék, amit csak passzívan fogyasztunk, miután megveszünk a pártoktól és magától működik – vagy ha ilyen sokan gondolják így egy fogyasztói társadalomban, az pont ilyen lezülléséhez vezet a politikának, amit ma látunk szinte mindenhol a fogyasztói társadalmakban.

Nálunk már évek óta úgy beszélnek a politikáról, idegen hatalomként megszemélyesítve mint valami politikai „elit” vagy osztály privilégiumáról („erre a politika azt mondja, stb.”), amihez nincs érdemben köze a népnek, mintha valami megváltoztathatatlan kasztrendszernek tűnne az, ami alkotmányosan (hivatalosan) mégiscsak a népszuverenitásra épülő demokrácia volna. Ebben pedig nincs keresnivalója külön kasztként megjelenő „politikai eliteknek”. A tét tehát nem lehet csupán egy kormány megdöntése, hanem a politikai rendszer olyan közjogi és gyakorlati átalakítása, hogy a mindenkori miniszterelnök (tök mindegy hogy hívják éppen) ne élhessen vissza hatalmával, ne promózhassa magát népvezérként közpénzből, a közmédiában, mert a demokratikus intézményrendszer – közjogilag és a gyakorlatban érvényesülő politikai kultúra által – ebben hatékony civil kontrollal megakadályozza.

A kormányfő arca nem érdekes, csak a munkája. Ez a történet nem az ő személyéről szól – amit nem csak Orbán Viktornak kéne megérteni, hanem azoknak is, akik most orbántakarodjoznak, mintha ez lenne a lényeg (vagyis a kormányfő személye!) és nem az, hogy ő csak egy civil, aki közérdekű munkát végez, mint bárki más a közszférában. (Orbán is közmunkás, csak nem tud róla.) Sőt: neki még civilebbnek kell lennie mint az „átlag” köztisztviselőknek, amennyiben neki és a köztársasági elnöknek személyes politikai felelőssége annak garantálása, hogy az államapparátus valóban a civil társadalom (a nép) érdekeit és értékeit képviseli! Mikor fog nálunk valamelyik lemondani azért, mert ennek, a fő alkotmányos feladatának nem tett eleget és valamilyen ügyben nem országát, hanem saját nagy arcát képviselte vagy netán pártérdeket a közérdek helyett? Mert ugye a kormánypárt sosem képviselheti saját érdekeit a közérdekkel szemben... Persze alapvetően a választók hibáznak, ha „Csak a Fidesz” vagy „Csak az akármi” típusú pártokat juttatnak hatalomra (meghirdetett program nélkül, illetve „Csak a mi Pártunk” szlogenbe sűrített programmal), mert ilyen szlogenekben kifejezett „programmal” eleve feltételezni lehetett volna, hogy az lesz, ami lett.

Mielőbb el kell érni, hogy a civil társadalom fejlesztése és érdekeinek képviselete helyett (amire megválasztották és amiért fizetik) ne foglalkozhasson egy kormány civil szervezetek rendőri és bírói megfélemlítésével, mert ezt az alkotmány, az intézményrendszer és a civil társadalom aktivitása normális esetben nem engedné meg. Mindez nem álom, néhány országban egész jól működik és elsősorban a civil társadalom bénasága, ha nem tudja megvalósítani. Csupán a politikusi korrupciót hibáztatni önáltatás, mert ehhez bizony minden esetben a társadalom politikai korrupciója kell. A korrupció elleni küzdelmet saját opportunizmusunk, közügyekkel kapcsolatos közönyünk és cinizmusunk leküzdésével kell kezdeni – utána pedig a környezetünkben élőket kell meggyőzni erről, ha tényleg változást akarunk. A korrupt politika fő támogatói a közönyös civilek, a politikát csupán kész médiatermékként fogyasztók tömegei. Itthon és globálisan is.

Valamit csak tudhat a spanyol Podemos a civil önszerveződés erejéről, ha ilyen sikeres lett ilyen rövid idő alatt. Alkalmasint érdemes megtanulni itthon, amit ők tudnak, nagyon sürgősen, mert az XY takarodj típusú jelszavak valamilyen csőcselék hőbörgésének kifejezésére alkalmasak lehetnek, de legalább a középosztálytól és az egyetemi ifjúságtól, az okostelefonokat magasba emelőktől elvárhatnánk, hogy ennél kicsit civilizáltabban tudják megfogalmazni nemcsak azt, mit és miért utasítanak el, hanem azt is, hogy ehelyett mit, miért és hogyan akarnak megvalósítani.

Saját maguk - mert ez a demokrácia kulcsa. Ennyiben eleve zsákutca a Parlament elé vonulni, mert azt fejezi ki, hogy onnan jöhet a megoldás, pedig világszerte egyre többen és egyre inkább felismerték már, hogy a megoldást, az érdekcsoportok által kisajátított demokrácia visszaszerzését a civil önszerveződés és hálózatosodás jelenti, amihez képest minden más végső soron pótcselekvés, mellébeszélés és zsákutca. A forradalom is – ráadásul többnyire sok vért követel és sokszor még rosszabb lesz utána mint amit épp megdöntenek.

A fagyok beálltával amúgy se túl okos tömegtüntetésekre építeni mindent. Arra meg végképp nagyon oda kell figyelni, hogy az EU zászló ne úgy szerepeljen a tüntetéseken, mint az ultrák székház-zúzásával talán nem véletlenül megspékelt első nagy netadós tüntetésen, aminek mintapéldáit a kijevi Majdanon láthattuk, de azt a forgatókönyvet ne akarja itt végigjátszani senki! Még akkor sem, ha alkalmasint jól fizetett profi provokátorok nagyon aktívan dolgoznak rajta, hogy úgy legyen, mert egyik-másik nagyhatalomnak (vagy épp mindkettőnek) érdekei megint ezt kívánják, mint 56-ban és korábban is Kelet-Közép-Európa történelmének tanulságai alapján.

Spanyolországtól Romániáig mintha valami alulról induló társadalmi-politikai megújulás szelét érzékelnénk Európában. Még a korrupt balkáni országnak csúfolt Romániában is pont most sikerült egy egészen európainak tűnő, erdélyi szász polgármestert elnökké választani. Szóval már tőlünk keletre is van jó példa. Elképzelhető, hogy még a román civil társadalom is előbbre jár? Talán tőlük se lenne szégyen megtanulni, amit jól csinálnak.

A spanyol Podemos neve azt jelenti: képesek vagyunk rá, meg tudjuk csinálni. Mennyivel erősebb üzenet ez a közfelháborodásnál (Indignados), amiből létrejött! Jó lenne már látni a magyar CSINÁLJUK! mozgalom kibontakozását. Az se baj, ha nem lesz belőle párt, csak csináljuk már végre. A civil társadalomnak nincs alternatívája: a multik, a nagyhatalmak, az oligarchák és pártjaik sose fognak itt olyan politikát csinálni, ami jó lenne nekünk. Ezt helyettünk senki nem tudja megcsinálni. Egy generációval korábban, az átkosváltás idején is történelmi illúzió volt elhinni. Legalább saját kárunkon tanuljuk meg valahogy végre: a demokrácia végső soron a civil társadalom dolga és mindig csalódni kell, mikor teljes mértékben választott képviselőkre bízzuk. Bízni nem a rendszerben vagy a népképviseleti látszatdemokráciában kell, hanem magunkban, egymásban és az önszerveződés erejében. Podemos.