A civil és a pártállam közötti különbségről

A norvég alap támogatása révén még valamennyire független társadalmi szervezetek államosítására irányuló kormánytörekvések botránya mutatta meg végképp, milyen veszélyes és káros volt a „civil szervezetek” korábbi meghatározása, mely jelentős mértékben a nemzetközileg elfogadott NGO (Non-Governmental Organization) pontatlan magyarításából következhetett. Egyébként ez kifejezetten magyar és kelet-európai problémának tűnik, mert angolul, a neolatin nyelveken és németül egységesen kormányfüggetlen, illetve szó szerint „nem-kormány szervezetek” a hivatalos név. Sokat elárul rólunk, hogy a szláv nyelvekhez hasonlóan és a kelet-európai-balkáni politikai kultúrára nagyon jellemzően (abba terepszínűen belesimuló módon) értelmezzük a civilséget - a nyugatitól markánsan elszakadó, sőt azzal ellentétes módon.

Aligha véletlen, hogy a nagy múltú civilizált demokráciákban kormányfüggetlen szervezeteknek hívják azt, ami nálunk „civil”-nek számít, ugyanis az ókori görögök óta a demokratikus állam lényege pont az volna, hogy a népképviselet alapján választott tisztségviselők, illetve minden politikus a civil társadalmat képviseli, annak alkalmazottja és alárendelt képviselője. Kellene, hogy legyen.

Pont azáltal és annyiban lehet (vagy lehetne) demokratikus egy államapparátus, hogy minden kormánytisztviselő és legfőképp maga a kormányfő bizonyos értelemben civilebb a választóinál, hiszen saját egyéni civilségén túl még azoknak a civil társadalmát és civil érdekeit is képviselnie kell, akiktől szavazatukkal pontosan ezt a megbízást kapta, nem pedig olyan „felhatalmazást”, hogy valamilyen oligarchák lobbiérdekeit képviselje, a társadalmi, azaz civil érdekekkel és értékekkel szemben, a civil szervezeteket kioktatva, azokon hatalmaskodva, stb. Nyílt titok, hogy ez a példaként emlegetett nyugati demokráciákban sem épp tökéletesen működik, mert gazdasági érdekek címszóval ott is cégek lobbiérdekei sok tekintetben felülírják a civil társadalom képviseletét, de azt is láthatjuk, milyen mechanizmusokkal próbálnak mégis valamilyen egyensúlyt fenntartani e tekintetben, vagy legalább a látszatát.

*

Olyan pártállami örökségekkel terhelt országokban azonban, mint a miénk, különösen veszélyesnek és károsnak bizonyult a „civil szervezetek” és általában a civilség szembeállítása az állami és kormányzati szférával, mert éppen azt a szakadékot nyitotta meg újra, amit a demokratizálódással a lehető legjobban át kellett volna hidalni. Ezért nyilatkozhat ma olyan fennhéjázón a kormány képviseletében bárki a civil szervezeteket lekezelve, megregulázva, adminisztratív eszközökkel megfélemlítve, mintha közhatalmi funkciója eredendően nem pont az ellenkezőjére kötelezné, hogy ezeket a kormányfüggetlen szervezeteket és általában az egész civil társadalmat erősítse...

Nincs ugyanis két társadalom: egy „civil” és valami ettől elszakadt gazdasági-politikai „elit”, mert ha ez megtörténik, ha így kettészakad egy társadalom, az pontosan annak a jele, hogy alapjaiban szűnt meg a demokrácia. Ennek extrém esete a katonai diktatúra vagy polgárháború, de minden olyan politikai berendezkedés kifejezetten felszámolja a civil rendszert jelentő demokrácia feltételrendszerét, melyben a választási lehetőségek egy politikai osztályra, valamilyen kasztra vagy „elitre” korlátozódnak, aminek klasszikus példái az oligarchikus rendszerek vagy monarchiák, de a zsarnoki módon vezetett látszatdemokráciák is, ahol a választóknak úgyszólván nincs beleszólása abba, hogy kik és mi közül választhatnak.

Gyakori félreértés, ezért érdemes röviden utalni rá: a zsarnokság önmagában nem azt jelenti, hogy rosszul kormányoznak egy adott országot, hanem csupán azt, hogy nem népképviseleti elv szerint kormányozzák, hiszen nemcsak elméletben elképzelhető, de történelmi példák is voltak arra, hogy monarchiákban vagy más egyeduralmi rendszerekben adott esetben jobban kormányoztak és menedzseltek országokat, míg viszonylag népszerű és valódi demokratikus felhatalmazással választott kormányok menedzsmentje is viheti a csőd szélére az adott országot.

*

Pontosan azóta ment végbe a demokrácia oligarchikus kisajátítása, privatizációja ebben az országban, amióta a „politika” szó nem csupán és nem elsősorban a közösség ügyeinek intézését jelenti a sajtóban és a közéletben, hanem a politikai osztályra, a gazdasági-politikai „elitre” utal, a magyar nyelvben korábban nem létező megszemélyesítéssel: amit „a politika válasza erre” típusú fordulatunkban hallunk vissza nap mint nap. Szóhasználatunk és nyelvünk állapota jobban tükrözi a társadalom helyzetét mint megannyi számadat – épp csak oda kellene, illetve kellett volna figyelnünk, de nagyon.

Ebből következően az a minimális konzekvencia, amit le kell vonnunk, hogy sürgősen meg kell változtatni az NGO-k nevét és „civil” helyett „kormányfüggetlen szervezetek”-nek kell nevezni és mindent meg kell tenni, hogy ilyenné is válhassanak! Amennyiben az állam nem hajlandó változtatni „hivatalos” szóhasználatán, a civil szférának ezt minden eszközzel bojkottálnia kell és konzekvensen minden esetben kormányfüggetlen szervezetekről kell beszélnünk. Ez folyamatosan emlékeztethet a közbeszédben mindenkit a civil szféra államosításának súlyos problémájára és a megoldás sürgető szükségességére. Aligha véletlen, hogy az ilyen polgári engedetlenséget az angol és a latin nyelvek civil engedetlenségnek nevezik, mert a civil politizálás vagyis a demokrácia lényegére utal, hogy a civilek aktív részvétele nélkül értelmét veszti.

Amíg nem vezetnek be nyilvánvalóan nem civil politikai rendszert, például katonai diktatúrát, addig  ebben az országban is illene tudni, illetve minden adandó alkalommal tudatni a választott képviselőkkel, kormánytagokkal, kormányfőkkel, hogy ők bizony civilek, sőt: a civil társadalom választott képviselőiként civilebbnek kell lenniük nálunk „egyszerű” állampolgároknál, mivel önmaguk civilségén túl még a miénket is képviselniük kell. Ezért választotta és fizeti őket a nép. Pont ez (se több, se kevesebb) annak a civil politikára épülő rendszernek a lényege, amit a régi görögök óta általában demokráciának szoktak nevezni.

Az európai közbeszédben és a nyugati nyelvekben a „civil” jelző évszázadok óta a keményen felülről irányított hierarchikus társadalmi szervezetekre utaló „katonai”, illetve „egyházi” jelző ellentétét vagy alternatíváját jelenti és ezért eleve problematikus az állami-kormányzati szférával szembeállítani, mert ez kifejezetten annak a jele, hogy az adott politikai rendszerben elhatalmasodtak a parancsuralmi tényezők és már inkább felülről mint alulról szerveződő rendszer, vagyis nem civil demokrácia, hanem zsarnokság. Szavaink logikája e tekintetben kíméletlen tükröt tart a politikai realitásnak. Érdemes néha belenézni, hogy mi a helyzet.

*

Ha az államapparátust egy cégnek tekintenénk, a demokratikus szerveződés azt jelenti, hogy a választók a cég tulajdonosai, részvényesei és a kormány, illetve az egész államapparátus az ő alkalmazottjaikból áll. Ha nem így viselkednek, le kell váltani őket, egészen addig, amíg az újak végre megtanulják szerepüket és annak korlátait.

Melyik cégnél találkozunk azzal a szemlélettel, ami ma a politikában általános nézet, hogy „mit tehetnénk, a politikusok már csak ilyenek, stb.” - ahelyett, hogy a részvényesek saját maguk és egymás érdekeit vennék figyelembe és minél előbb leváltanák a korrupt menedzsereket, akik saját zsebükre dolgoznak, illetve a cégtől idegen érdekeket szolgálnak, netán a konkurenciának, cégünk befolyásolására vagy megszerzésére törekvő nagyvállalatoknak dolgoznak, a mi pénzünkből. Ebben a hasonlatban az a legabszurdabb, hogy egy cég esetében csupán részvényeinkről, azaz pénzről van szó, legfeljebb azt veszíthetjük el, az állam és a demokrácia esetében viszont egész életünk minősége a tét... és mégis általános a nézet, hogy legyintenek rá, mintha közünk se lenne vagy lehetne az egészhez.

Pedig a demokrácia is fejben dől el, az első és legdöntőbb lépés a megvalósításához, hogy tisztában legyünk vele, egyáltalán mit is jelent számunkra. Elég lenne következetesen törekedni alapfogalmaink helyes használatára (valóban demokratikus értelmezésére), hogy az előbb-utóbb a gyakorlatban is megnyilvánuljon és segítsen megtalálni a demokratikus cselekvés alternatíváit. Aki fejben lemond erről, eleve a zsarnokság támogatója lett, akár beismeri ezt, akár nem. Ezért is döntő kérdés, hogy soha többé ne legyünk hajlandók „civil” szervezetként beszélni a kormányfüggetlen szervezetekről. Ehhez fontos eszköz lehet, ha különféle demonstrációkon is megjelenik ez a törekvés a feliratokon, illetve a beszédekben, de sok tüntetésnél is többet ér, ha ebben minél többen következetesek tudunk lenni és hamar elérjük a kritikus tömeget, hogy megváltozhasson a korábbi pártállami örökséggel terhelt szóhasználat a közbeszédben.

Ugyanez vonatkozik a „politikát” megszemélyesítő balkáni szóhasználatra, melyben a politika egy szűk politikai osztály privilégiumaként jelenik meg, ahelyett, hogy a közügyek közös intézését jelentené, illetve a közjó megvalósítását. Bár a fizetett politológusok blogjai és a sajtó csurig tele van vele, szobatiszta demokrata ilyet nem vehet a szájára, inkább arról beszéljünk, mi vezetett ide és mi lehet a kiút.