„De meglátásom szerint a magyar református egyház jelenlegi választási gyakorlata nem illeszkedik a létező mentalitáshoz. Másképp fogalmazva: még nem vagyunk megérve a ciklusos hatalomgyakorlásra.
A bibliai minták, az őskeresztyén gyülekezeti gyakorlat sem támogatja a ciklusos választási rendszert, ahogy valaki fogalmazott: karizma vagy van, vagy nincs. A ciklusos választási rendszer nemcsak felkavarja fölöslegesen az érzelmeket (ciklikusan), hanem a régi papmarasztás sajátos gyakorlatát viszi tovább, amiről a jegyzőkönyvek őriznek egy s mást. És ebből fakad az, hogy az egyházi felsőbbség lassan a szeretet hatalmát gyakorolhatja felső szinten. De azt nagyon. Rend, számonkérés, fegyelem, s benne egyház- és tanfegyelem nem nagyon fér bele a rendszerbe. A kérdés pedig, hogy e nélkül mennyi ideig tartható fenn a rendszer? Tudom, a végső, nagy érvet mindig el lehet sütni: Isten kegyelme még ennél a rendszernél is nagyobb. Nem vitatkozva ezzel, mégsem nyugtat meg az effajta érvelés.
Választás mindig volt, s rendben való, hogy legyen is az egyház törvényes rendje szerint. De mindaddig, amíg a tisztség a(z újra) választás félelmének függvénye, nehéz lesz a rendszert a szeretet, rend, a fegyelem és megbocsátás egészeként értelmezni.
Pedig ez lenne a lényege, mert akkor akár a ciklikusság is az öröm nagy kifejeződése lehetne.”