Fogságban

„Évának tavasszal adták tudtára, hogy el kell hagynia a taktamákonyi szociális otthont. Némi telefonálás után Harmathegynek vette az irányt, az ottani bentlakásos intézet ugyanis arról tájékoztatta, hogy tudnak számára férőhelyet biztosítani. Útközben rosszul lett, a mentők pedig a gyatrapusztai kórházba vitték. A kórház túlzsúfolt volt, ezért a pszichiátriai osztály női részlege fogadta be. Kis híján örökre.

A pszichiátriai osztályt nem hagyhatta el. Eleinte még ki-kiengedték a vasárnapi istentiszteletre, de a második hónapban megvonták tőle az engedélyt. Sokat panaszkodott az ellátásra, ráadásul rendre arról győzködte a személyzetet, hogy ő nem pszichiátriai beteg, és kérte őket, segítsenek kijutnia. Érkezésekor még nem is volt diagnózisa, hiszen soha életében nem szedett gyógyszereket, és az intézet, ahol korábban lakott, nem észlelt semmilyen mentális problémát: szegény családból származott, és egy híres-neves gyógypedagógiai iskolába járt, ezért hivatalosan enyhe értelmi fogyatékosnak tekintették, de mindenki tudta, hogy ez inkább csak azt jelenti, hogy nem sikerült kikeverednie nehéz helyzetéből. Egész életében intézetről intézetre hányódott: lakott idősotthonban és fogyatékosok intézetében, volt pár évig egy férje és egy lakása is, de a válás után újra beköltözött egy otthonba. Bent is tudták: pszichiátrián soha életében nem járt, gyógyszert nem szedett, és soha még pszichiátriai diagnózisa nem volt. (…)

Az abszurd zárójelentés szerint egy többé-kevésbé veszélyes pszichiátriai beteget vittünk magunkkal, aki kést rejtegetett a párnája alatt. Az orvos mégis a tudtunkra adta, hogy pontosan tudja, hogy nincs itt a helye, hiszen nem pszichiátriai beteg – éppen ezért kerestek neki ők maguk is férőhelyet egy bentlakásos otthonban, és éppen ezért nem is támaszt akadályt Éva távozása elé. Ő mégsem tehetett mást, itt kellett tartania, amíg a férőhely felszabadul, s ez lehet akár három év is. Hogy ez jogsértő vagy nem, az őt nem különösebben érdekelte.

Induláskor négy receptet is adtak Évához, a fenti gyógyszereket kellett volna tovább szednie. Kifelé menet mondtuk neki, hogy akkor ezek szerint egy gyógyszertár felé kellene venni az irányt. A válasz meglepett: nincs rá szükség, hiszen nem vette be őket eddig sem, kiköpte a vécébe mind. És valóban: az osztályon a legtöbb beteg ájuldozott, csak árnyéka volt önmagának, Éva viszont kilógott a sorból, és teljesen magánál volt. Hittük is meg nem is, és persze tartottunk attól, hogy ha mégis szedte a gyógyszereit, és hirtelen elhagyja őket, akkor elvonási tünetek alakulhatnak ki nála, és rossz állapotba kerül. Felvettük a kapcsolatot egy pszichiáterrel, és tanácsára nyomon követtük Évát, minden nap beszéltünk vele telefonon, és Irmával is felvettük a kapcsolatot újra – mivel semmilyen rosszullét vagy elvonási tünet, enyhébb probléma sem jelentkezett, magunk is meggyőződtünk róla, hogy valóban nem szedte be a gyógyszereit a kórházban.”