Nyolcvankilenc-tizennégy − Velünk élő rendszerváltás XII.

'89-14: Meghalt a papám, a mamám.

Sokan még, akik a gyerekkorom voltak.

Két barátom öngyilkos lett.

Családi orvosunk öngyilkos lett.

'89-14: Megszülettek a gyerekeim. Simon, Sámuel.

'89-14: '89: 16 éves vagyok. Egyik szobában a Magyar Narancs szerkesztősége, a másikban a Fidesz, újságot készítünk. Sokat írok az ÉS-be is, még az előtérbe kiterített kefelevonatokon javítjuk a nyomdahibákat. Kardos G. György szeretetétől  övezve, a rendkívül öreg (olyik már harminc is elmúlt) fideszes fiúk társaságától magam is felnőttnek képzelve magam, a csoda részeseként élem a napjaim.Végre valami, amiből nem hagytak ki: '48, '56 megannyi kedves olvasmányom, de nem lehettem ott.

Első szerelmemmel a Cenkhegy utcában egy Kolbászka nevű görény társaságában alszunk, akit a lakással együtt rám bízott barátom, aki elment felfedezni Kínát.

Kimegyünk a Fidesz-irodából az erdélyi forradalomba Baráth Gergővel, a gyógyszereket a Kútvölgyi Kórház főigazgatójától, nagyszüleim barátjától, az én fülorvosomtól kapjuk; akár csak a később a gépfegyvert lóbáló román katonákkal szemben életmentőnek bizonyuló, francia nyelvű, sok pecsétű papírost is missziónkról. Heckenast Ottó doktor. Ő sincs már.

Havonta járunk Berlinbe, a szabadság mindenütt. Napközben sok ember, este sok ember. A barátaim, Hold, Tilos az Á, tévedésből hozzám vágott UVA ösztöndíjjal világfelfedezés. Közben cellux-szal tanulok a rádióban vágni, zölden vibráló monitoron újságot írni. De csak a végtelenített bulik közé ékelve, mellesleg. Hajnalban alszom bele a könyvembe.

*

'89-14: Dolgozom, dolgozom. Hajnalban, délelőtt és éjszaka, a nap többi részében legfőképp Sámival, a kisfiammal játszom, olvasok, kirándulok. Olvasmányainkat újrajátsszuk, kirándulásainkat újrajátsszuk, az iskolát újrajátsszuk, a cipővásárlást újrajátsszuk. Hol vaddisznó vagyok, hol a keménykalapos úr Emilből, hol a kékkúti ölyv, máskor őrségi földbirtokos. Játszom, olvasok, kirándulok, főzök.

Dolgozom. Senkivel sem találkozom. Igyekszem − legyünk mi egy jó család, benne én jó papa, férj, meg hogy „bárcsak úgy élhetnénk, ahogy élünk” − így mennek a napok sok éve.

'89-14: Nagyon lassan hiszem el, hogy a rendőr nem azért áll a ház előtt, mert ránk törnek, hogy a hivatal épületében nem biztos, hogy ellenségek ülnek, hogy a határőr nem fogja visszafordítani a kocsit.

'89-14: Megszűnnek a határok. Nem tudok betelni vele. A szabadság legszebb jelképe nekem, elmondhatatlan felszabadulás. Ahányszor átmegyek és visszajövök, elönt az eufória a sorompó, a vizslató szemek hiányától.

'89-14: Átlósan üres, le egyes, fel kettes, kihúzva le hármas, fel négyes. Trabanttal Berlinbe. Kettesben üveghangon 80 − első Zsigulim. Atyai barátomtól lenyúlt és ripityára tört R-4-es. Hihetetlen autókat és utakat éltem túl, a veszélyérzetem a nullával volt egyenlő.

'89-14: A minap kiírta az autó, hogy ideje szervizbe vinni, hívom az idegesítő géphangot, időpontot egyeztetek.

'89-14: Lassan, de megértem, hogy egy csomóan jót akarnak; csak másképp gondolkodnak a jóról, mint én. Igazuk is lehet. Különböző emberekkel beszélgetek, akik egymással nem beszélgetnek, nekem jó, hogy beszélgetünk, sajnálom, hogy egymással nem beszélnek.

Komoly életművű emberek viselkednek hisztérikusan, frusztráltan. Először a frusztrációra figyelek. Aztán arra gondolok, hogy én is leszek öreg (remény), s egyelőre nyoma sincs, hogy lesz valami mögöttem, amihez képest (vagy ami miatt) figyelemreméltó, ha frusztrált túlzóbeszédben utazom. Elröstellem magam, ha szigorúságon kapom magam.

*

'89-14: Volt egy álom, hogy nyugatias, színes, szabad lesz Magyarország. Szabadság van és ez így is marad és nagyszerű. A nyugatias és színes, mint mogyoró a csokoládéban: nyomokban felfedezhető. Pedig jól állna Magyarországnak. Mondjuk van már 1 (egy) hentes Budapesten, ahol mindig lehet rendes húst kapni. Mondjuk van néhány jó iskola Budapesten. Van néhány szép városrészlet, olykor váratlanul szép pillanatok. A belváros csillog, a Bazilikánál hibátlan dim sum. Akadnak üzletemberek, akik a maguk erejéből lettek módosok és most mozit, falusi gimnáziumot, gyerekek táborait, jogvédőket, iskolákat, mi mást támogatnak. Színesebben öltöznek az emberek.

Ha rajtam múlna, mit kétharmados, háromharmados hatalommal számolnám fel a Létező Szocializmust: álmaimban ízlésügyi miniszter vagyok, nemzetközi építész- és designcsapattal, bontjuk a balatoni pavilonokat, a körúti butikportálokat, a budai erdőkbe a kilencvenes években beépített „Günter vagyok, a villachi vízszerelő, ide építek egy muskátlis balkont, köré a házam” borzalmakat, kiűzöm a gumiízű sajtnak nevezett plasztikokat a pultokról, ledózerolom az őrségi „egyen ehetetleneket” fogadókat, csinálunk  finom, büszke, szép Magyarországot − a körút a Ring, a Balaton egy tó, ahol Kistücsök-szerű éttermek és olcsó, finom bisztrók vannak, viszont mindenhol kapható olyasmi, ami egy tó partján kapható, és így tovább.

Volt egy másik álom is, amit Solt Ottilia úgy mondott: Méltóságot mindenkinek! Ebből nem lett semmi, éhség van sok otthonban, düh, máshol meg a már munkába menet idegbetegen elém vágódó idegbetegek. Hogy ne legyen annyi éhség, düh, s az örök harcokról is leszakadjunk, azt bírnám. De szemben az ízlésügyi diktatúra álmommal, itt csak remélek, az orvosságot nem tudom.

'89-14 : olvasom, ezeket a mismásokat a rendszerváltásról. Nekem: szabadság, szabadság, határok nélküliség, szabadság. Aki bármit összemos a mai rend  és  a rendszer között, amely a forradalom miniszterelnökének gyilkosáról kapta a nevét, annak nem érzékelhető és/vagy értékelhető a szabadság. Negyven éve még őrizetbe vettek magyar értelmiségiket, mert könyveket írtak. (Haraszti: Darabbér, Konrád-Szelényi: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz).

Huszonöt éve szovjet katonák voltak itt. A szelídnek és szolidnak képzelt '80-as években volt olyan házkutatás, amikor a Demokratikus Ellenzék egyik tagjának, amikor nem tett eleget az utasításnak, hogy vigye le a rendőrautóhoz a fellelt szamizdatokat, fegyvert szorítottak a fejéhez. A nyolcvanas évek közepén még számos izgatási per volt, kocsmában a rendszert szidó melósokat citáltak bíróság elé, volt, akit kényszer-gyógykezelésen elektrosokkoltak. Szögesdrót, aknák, „kiutazása a Magyar Népköztársaság érdekeit sérti” − nem lehetett elhagyni az országot, illetve, ha mégis, az kegy volt, amit az állam adott.

Nem volt szabad sajtó. Arról, hogy mi a szabad sajtó, érdemes széles vitát nyitni, hogy miképp befolyásolja a szabad sajtót a piac, az állam, stb, de ugye a mai − sokak szerint nem szabad − sajtóban akárhányszor leírhatom, hogy a sajtó nem szabad, annyit és úgy szidom a kormányt, amennyit akarom. Mivel akkor diktatúra volt, nem lehetett a sajtóban arról írni, hogy diktatúra van. 1986-ban jelent meg az AB szamizdat kiadónál Kis János Vannak-e emberi jogaink? című könyve. Így végződik: „Hogy kimondassék: a polgárok nem az államtól kapják alapvető jogaikat − vannak emberi jogaik. Ennél alább nem adhatjuk.”

Az emberi jogokat az állam üzemszerűen megsértette az elmúlt 25 évben is (ebben élen járt a rendőrség, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal, egyebek mellett). De ma nem kérdés, hanem alkotmányos norma a velünk született emberi jogok összessége. S ’90 óta, ha megsértik (megsértik), korlátoznák (korlátoznák) fel lehet lépni ellene.  Evidenciák ezek, de a szabadság lebecsülése nem érzékelni ezt.

*

A rendet nem így képzeltük.

Ki-ki másképp. Én szellősebben, békésebben, színesebben, módosabb országban, ahol az önbecsülés része, ha toleráns vagy, óvod az emberi jogokat, ahol az iskolák nem poroszosodnak el és a városkép sokkal kevésbé terhelt a szocializmussal. Ahol bejön a régi Fidesz szép mondása „elvált szülők gyerekei vagyunk”, a gyerekek megbékülnek, nincsenek előítélet-terhek. (Erre egyébiránt akadnak azért csekély számú példák.)

De aki képes tömegeket vonzani a rendképzetéhez, annak demokratikus felhatalmazása lesz a megvalósításhoz. Igen kicsit lejtős lett a pálya és torzult, de ez akkor is igaz. A NER finoman szólva nem egy polgárjogi harcos megtestesülése. Mint ahogy általában nem a kevéssé népszerű ügyeké. Mert az is kiderült '89-14 között, hogy a hatalompolitikai tudás a politika része. Miként az is, hogy nem sikerült értékeket közösségi értékké tenni. Amelyek ettől még értékek, de nem a közösség a hibás, ha nem érzi őket annak vagy nem érzi át alapvető jelentőségüket. Szép kihívás bárkinek: vonzz tömegeket és az értékeidet tedd értékeikké.

'89-14: Én kisgyerekként felnőtt akartam lenni, féltem az otthon(ok) betegségeitől, rám-nem-figyelésétől meg a házfelügyelőtől, az AB, AH rendszámos Zsiguliktól, mindentől. Végtelenül boldog vagyok, hogy a kisfiam kisfiúként boldog. Jól suhog a varázspálca, amit a kertben tört ágból készítettünk (került rá a kutya szőréből is), most félrerakta, mert a Mamájával játszik épp három testőröset, de már itt van a konyhában, ahol én ezt írom, miközben öntök még bort magamnak és a rizottónak, segít, mondja, vagy inkább játsszunk főzés közben hercegeset. Vladislávval a lengyel királlyal találkozunk, megbeszéljük vele, hogy ne bántsa ő se a tátrai mormotákat. Aztán majd jön az este, olvas neki B., utána én, azután (új rituálé) ő saját magának a könyvre csíptetett lámpával. Mama, Papa, szól ki néhány percenként, de majd lassan elalszik, én meg belehúzok a mindenféle kiszéra méla bávatagba, napi penzumaimba. Aztán belealszom a könyvembe. Épp Emerenc történetét olvasom újra – mindinkább újra, mintsem újat olvasok, ez vajon öregség-tünet?

'89-14: E töredékek nehézségei: önmagamat megszólaltatni. Mérei mondta: „Nem kell félni az élettől”. Mondjuk engem a félelem tart egyben sokszor, önfegyelemre sarkall, de talán tényleg nem kell félni. Van persze kockázat elég: jó papa-e az ember vagy sem, betegségpara, a mondatokat nem kéne-e kihúzni, a számlákat befizetni, a hús alatt lejjebb venni a gázt, és így tovább. Egy gyakorló kispolgár kispolgár gyakorlatai.