A „történeti fejlődés” és a hatalom eredete

„A »történeti fejlődés« mítoszának mindig is akadtak hívei és ellenzői. Habár számunkra már ez a hipotézis irrealisztikusnak és idejétmúltnak tűnik, nem kevés kortársunk hisz még a »progresszióban,« amelyet mintegy sorsként és végzetként írnak elő a világ számára, miközben a modernitás körülményei között megvalósítható szabadságról és hatalomnélküliségről beszélnek. Hogy jobban megérthessük az efféle progresszionizmus utópisztikus voltát, érdemes egy pillantást vetnünk a történetére. Szándékaink szerint megvilágítunk majd egy másik álláspontot is, amely egyáltalán nem modern, és cseppet sem »progresszív,« ugyanakkor a hatalom eredetének realisztikusabb megközelítését sejteti. (...)

Minden jel arra mutat, hogy a hatalom a monarchia bukásával, és a »demokráciák« győzelmével sem szűnt meg, hanem szerves részét képezi a modern politikának. Ha az »európai társadalomfejlődés« valóban a hatalom megszüntetésére irányult, a megjelölt célt teljes kudarcnak kellene tekintenünk. Az embernek az ember feletti hatalma és uralma, minden releváns tapasztalat szerint a politikai rendszer formájától függetlenül megmarad, mindössze új és eltérő formákban jelentkezik.  A modern demokráciában, az állam vezetőinek elméleti leválthatósága valójában nem jelent garanciát semmiféle különösebb »szabadságra,« a hatalmi viszonyok pedig éppúgy fennállnak az emberek életét mindennapi tapasztalatait tekintve, mint korábban. Elég, ha a legtipikusabb munkáltató-munkavállaló viszonyra gondolunk, itt pedig, ahol a hatalom működéséről valóságos tapasztalatokat lehetne szerezni, pedig a kényszer, zsarnokság és elnyomás lehetősége éppúgy nem attól függ, hogy a vezetők milyen elv alapján gyakorolják az államhatalmat, mint korábban. (...)

De ha jobban belegondolunk, nem tűnik-e utópikusnak már maga az ígéret is, amely szerint a »gazdaság felszabadítása« az ember nagyobb szabadságát hozza magával? Megfeleltethető-e a gazdaságilag fejlett társadalom a szabad társadalommal? Nem egy minden korábbinál nagyobb függés megvalósításáról van-e itt szó, a »dolgoktól való függésnek,« ahol a hatalom ténye megmarad, azonban láthatatlanná válva azt az illúziót kelti, hogy felszámolja önmagát?

Habár a történeti fejlődés mítoszának akadnak még kitartó védelmezői, úgy tűnik kevéssé népszerű, mint a felvilágosodás korában, vagy akár a második világháború és az ezredforduló közötti időszakban, s a haladással kapcsolatos bizakodás helyére érdektelenséggel vegyes szkepticizmus lépett. Egyre világosabbá válik, hogy a »haladással« kapcsolatos vágyálmok, ígéretek és remények nem váltak valóra, és világ jelenlegi helyzete nagyon kevés bizakodásra ad okot. Ma, az eszmékkel (amelyeket mindig élesen meg kell különböztetnünk az elméletektől) kapcsolatos általános érdektelenség közepette, rezignált közönnyel »tudomásul veszik« a történelmet, hasonlóan egy mechanizmushoz, amely emberi erőfeszítésektől függetlenül is működik: akár a felhúzott óra, amely az ok-okozati összefüggésekből adódóan már elütötte a delet. Azonban a kezdő lendület elfogyásával ez az óra is megáll. Bekövetkezik a történetiség utáni állapot, amelyben már semmi »igazán lényeges« nem történik, egy válsághelyzet, amelyben már csak az adott állapot »elmélyülésével« számolhatunk, de semmi esetre sem képzelhetünk el valami radikálisan mást és újat, amely a mától gyökeresen különbözik. Igazság szerint számunkra már lehetetlen irónia nélkül beszélni az »elkerülhetetlen történelmi fejlődésről,« amely nem is olyan rég még a legtöbbünk számára evidencia volt.”