„Az ember először nagy reménységgel várja, hogy kinyílik az ajtó, és végre beadhatja a papírját. Ez eltart egy ideig, s mivel ujjam erősen vérzett, a cukorszintem meg valahol a padlón, úgyhogy leültem. A papír végül mégis bekerült. És vártunk, és vártunk, és vártunk. Aztán szólítottak, s kiadták az ukázt, hogy menni kell röntgenre. Amikor hitetlenül magyarázkodni kezdtem, hogy egy vágás van az ujjam hegyén, az ápolónő megvonta a vállát. »A doktor úr így látta jónak«. Természetesen »doktor úr« nyilván ezt az általános röntgen-parancsot, amit mindenkinek kiosztott, mély pszichológiai tudással tette, hiszen így legalább egy ideig foglalkoztatva voltunk. Újra papírbeadásra vártunk, újra toporogtunk egy ajtó előtt, újra figyeltük, kit mikor szólítanak. S legalább kicserélhettem vértől lucskos kötésemet, s elkértem a papírvattát. Persze elvileg nem dobhattam be a röntgen helyiségben található kukába a véres gézt, mivel az veszélyes hulladéknak minősül, s azt javasolták, majd a vizsgálóban kérdezzem meg, hová dobhatom. Most mit gondolnak, hová tettem?
Miután egy fekvő betegre eszméletlen gipszmennyiség került, végre sorra kerülhetett az a jó kedélyű bácsi, aki egy darabot a láncfűrésszel levágott ujjából. »A doktor úr úgy látta, hogy még mindig túl nagy ez az ujjam, úgyhogy egy kicsit még elvágott belőle«, újságolta nevetve. Úgy éreztem, a hajam égnek áll. Elengedik ezt az embert ilyen sápadtan, hogy menjen haza egyedül? De elengedték, és talán a jó kedélye hazasegítette ájulás nélkül.
Egy fiatalember a családjával épp az egészségügy és a társadalom mizériáit tárgyalta. Nyilván igaza volt, de ez az előbbre jutásban nem segített. A betegtologatók barátságosan jöttek-mentek, egyikőjük őszinte sajnálattal mondta, hogy nem lehet gyorsabban haladni. Egy orvos van jelenleg két osztályra. És valóban, én az orvost nem is láttam kijönni. Pedig egészen biztosan nem lazsált. Az ápolónők úgy csusszantak be az ajtón, nehogy szóvá tegyék a várakozási időt. Amikor egyikőjük, egy molett fiatal nő kilépett, mert láthatólag végezett az aznapi munkával, szégyenkezve és sajnálattal nézett végig rajtunk, s úgy köszönt el: »jobbulást!« (...)
Nem az egyetlen ott szolgáló orvos tehetett róla, hogy a sürgős eset egy fél nap alatt kerül csak a szeme elé. Nem is az ápoló személyzet, akik kimondottan türelemmel és emberséggel beszéltek a betegekkel. Itt azért alapvető hibák vannak a rendszerben. Nem kell azon csodálkozni, ha a benne dolgozók frusztrálttá, kiégetté válnak. A rendszerhiba nem pénzkérdés. Olyan ez, m int a WC, a vadi új sürgősségin. A mosdórészben táncolni lehetne, csak éppen a WC használhatatlan egy sérült, vagy beteg ember számára. Drága pénzen készült, volt mögötte anyagi fedezet, technológia, külföldi minták. Csak éppen a tervezőnek kellett volna egy kicsit az eszét és a jóérzését használnia. De ha ez a sürgető kérdés oly gyors elintézés alá került, mint amilyenben a sürgősségi betegellátásban az dia érkező sérültek és betegek részesülnek, akkor még előfordulhat az is, hogy a haladás útjába a halódás lép.”