A névtelenség védelmében, avagy Lányi András és a kannibálok

„Először is, nem vagyunk mi annyira névtelenek. Többen ismerjük egymást, sokan pedig hagyunk magunk után annyi egyéb nyomot is, hogy aki akarja, kiderítheti, kik vagyunk. Nem mintha fontos lenne. De fogadjuk el, hogy nincs rá ideje, motivációja vagy képessége - akkor az ő számára tényleg névtelenek maradunk. Ha a fenti érvet ily módon zárójelbe tesszük, akkor jöhetnek a névtelenség védelmében a fő érvek.

Névvel írni költséges.

Nem arra gondolok elsősorban, hogy vannak emberek, akik tényleg megüthetik a bokájukat még egy kulturáltan kifejtett vélemény miatt is. Ez remélhetőleg ritka, bár nem olyan irányban haladnak a dolgok, hogy ritka is maradjon. Az ilyen helyzetben lévő emberek számára tényleg nagy a saját névvel írás költsége. Nem is az otromba trollokra gondolok - bár az adatvédelmi jogok őket is megilletik. (Jól is néznénk ki, ha csak annak a jogait kellene tiszteletben tartani, akit amúgy is kedvelünk.)

Arra gondolok elsősorban, hogy a blogolással és a kommenteléssel a magánszféránknak egy része úgy válik - írásban rögzítve - maradandóvá és hozzáférhetővé, ahogy az internet nélkül elképzelhetetlen volna, legfeljebb egy diktatúrában történhetne meg, ahol minden szavunkat le- és kihallgatják. Élőszóban tudhatjuk és megválogathatjuk, hogy kivel beszélgetünk és ki hall még minket, kit mibe avatunk be. De a szó még ott is elszáll. Az internet nyilvános blogjain és fórumain viszont a magánszféra (privacy) és a szabadság védelmére a névtelenség a legegyszerűbb eszköz. Magánszférára szükségünk és jogunk van, feladása tehát - például a saját név közzétételével - még bármilyen félni- vagy szégyellnivaló hiányában is költség, amelynek a megfizetését mindenkitől egyformán elvárni nem tisztességes dolog.”