A katolicizmus újjáélesztése annak hagyományos szívét képező területeken legalább egy fél évszázadon keresztül az egyház lelkipásztori prioritása volt. Ebből a szempontból Belgium példája iránymutató esettanulmány. Évtizedeken át híres volt a teológiai kalandvágyról, miközben az egyházközségek és a szeminárimukok rohamtempóban ürültek ki. Ám André-Joseph Léoanard érsek prímássága alatt, 2010 óta, a papi hivatásokra özönlöttek és az Egyház kilépett a katakombákból. Drasztikusan szakított országa utolsó éveinek katolikus történetével. Most sokanazt kérdezik: vajon az ő vezetési stílusa a megoldás a Nyugat elkereszténytelenedésére?
Valaha a világ legelkötelezettebb katolikus országainak egyike, Belgium 1830-ban szerezte meg a függetlenséget a hollandoktól, amikor a francia nyelv és a katolicizmus voltak a belga nemzeti identitás legfőbb meghatározói. Hosszú ideig a belga egyik volt a világ legkatolikusabb társadalmainak, olyan személyiségeket adva, mint Molokai Szent Damján, a misszionárius pap, aki a leprásokat ápolva halt meg, vagy a tisztelendő Georges Lemaître, a pap és fizikus, aki a Nagy Bumm elméletet találta fel.
Ez a katolikus örökség erodálódott a II. világháború után. A növekvő jólét versengett a hittel. E közben, mint Nyugat-Európa legnagyobb részében, a belga papság félreértelmezte a II. Vatikáni Zsinatot, s tévesen azt állította, hogy Szent XXIII. János pápa aggiornamentója azt jelenti, hogy a hagyományos erkölcs fogalmai megváltozhatnak. Ez káoszhoz, zavarodottsághoz és tanításbeli hibákhoz vezetett. Például, miután VI. Pál pápa megvédte az egyháznak a szexualitásra vonatkozó hagyományos tanítását az 1968-as Humanae Vitae-ben, a belga püspökök kijelentették, hogy a személy saját lelkiismerete ellentétes következtetésre juthat. Mindeközben a hagyományos vallásgyakorlás formáit, így a körmeneteket és a rózsafüzért elvetették, mint a múlt relikviáit.