Október 6. (1950)

2014. október 06. 11:05

S az ország rothadt. A rabságot / mindjárt megszokta s elfeküdt / a földön, mint télvízkor vágott, / rózsás rügyekkel tele bükk.

2014. október 06. 11:05
Faludy György
Irodalmi Jelen

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
  
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
  
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
  
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
  
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
  
(Az ÁVO pincéjében, 1950. október 6.) 

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 35 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
kjkj945
2014. október 06. 17:59
Madách Imre: Az aradi sírra Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok, Ki fényesen majd jutalmazni tud, Akit szolgáltatok egy árva hon volt, Im sírotokra emlékkő se jut. Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére Szabadság, mit legyűrt a zsarnok. Egy nép mely gyászol, s ünnepel! Temetni jöttünk és siratni, de e nép többet érdemel! A gőg, s a túlerő legyőzött, de büszke népünk fennmarad! Ők tizenhárman ott nyugosznak, nem népünk sírja lett Arad. Ha hűvös, őszi éjszakákon, a csillagokat kémleled, tizenhárom ragyogó csillag felülről őrzi népedet. Hibáinkból tanulni kéne, mert "megbűnhődte már e nép"! S a hűvös, őszi éjszakákon Vértanúink 1918. október 6. A föld alól, a magyar föld alól A vértanúk szent lelke földalol: E nagy napon, hol emlék s béke leng, A bús bitókra hittel nézzetek! Hittel, reménnyel, mert most kél a nap, Minden napoknál szebb és szabadabb! A nap, melyért mi vérben esve el, Nyugodtan haltunk ama reggelen. Szemünk nem látta, lelkünk látta csak, Hisz onnan jönnek mind e sugarak; Hisz onnan árad, új világ felett, Szentháromságunk, mely jövőt teremt: Szabadság minden népnek, aki él S halni tudott egy megváltó hitér, Egyenlőség, hogy Ember ne legyen Mások szabad prédája, becstelen. Testvériség, mely át világokon Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon. Ó magyarok, ti élő magyarok, A halhatatlan élet úgy ragyog Rátok, ha az egekbe lobogón Igazság leng a lobogótokon, Az Igazság, mely tegnap még halott, Világ bírájaként föltámadott. A népek szent szövetségébe ti Úgy lépjetek, mint Kossuth népei. A föld alól, a magyar föld alól A vértanúk szent lelke így dalol. Juhász Gyula
decens
2014. október 06. 17:34
>S az ország rothadt. A rabságot mindjárt megszokta s elfeküdt a földön, mint télvízkor vágott, rózsás rügyekkel tele bükk. E rügyből egy se bontott zászlót: a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt vagy elköltözött másfele, Londonba, New Yorkba, Turinba és hűs lidércként messze táncolt.< Tán ha nem Párizsban múlatja idejét és elméjét, eljutott volna arra a gondolatra, hogy Thököly (1679–1681), Rákóczi (1703-1711) után Kossuth (1848-1849) már sok volt, nyugalmat akart a nép, főleg úgy, hogy mindhárom szabadságküzdelem többé-kevésbé eredménytelen lett. Csak háromszor szenvedett vereséget, mire "A rabságot mindjárt megszokta s elfeküdt a földön", "a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt" -- mit lehet erre mondani?
balbako_
2014. október 06. 12:13
Pedig milyen lelkesen döntötte Prohászka Ottokár szobrát arra nem gondolt őt is bedarálja a rendszer.
Ángyán Páván
2014. október 06. 11:14
Ma neked, holnap nekem.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!