Október 6. (1950)

2014. október 06. 11:05

S az ország rothadt. A rabságot / mindjárt megszokta s elfeküdt / a földön, mint télvízkor vágott, / rózsás rügyekkel tele bükk.

2014. október 06. 11:05

A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők, tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
  
Aradon így. A pesti téren
is ütötték a dobokat,
de ő nem félt, csak arca széle
vetett rózsálló lobokat.
Mosolygott. Mi bánta, hogy vége?
Branyiszkónál nevét az égre
karcolta kardja, a híres.
Ez volt Dembinski hadsegéde,
Abancourt Károly ezredes.
S mi elfeledtük. A miniszter,
bár hívták, maradt egyedül.
– Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló
s vénember már nem menekül.
Leszek bitófán harci zászló,
ha sorsom ezt így rótta ki –
s habár magyar volt Csány László,
úgy halt meg, mint egy római.
  
A többit, mintha friss, mély sebből
fröccsen szét érdes cseppű vér,
Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba,
Olmützbe vitte a szekér.
Húszan egy odvas pincelyukban,
nehéz bilincsben, pipájukkal
egyensúlyozták magukat:
így éltek, sakkoztak, dohogtak
és elmélkedtek, jó urak.
Kegyelmet vártak s forradalmat,
áldották-átkozták a hont
és írtak vert hadakra verset,
tábornok Bemre disztichont.
  
Volt, aki bírta; más kivénhedt;
olyik megőrült, de az élet
sodrából mind-mind kiesett.
Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
gömbölyödtek a hitvesek.
S az ország rothadt. A rabságot
mindjárt megszokta s elfeküdt
a földön, mint télvízkor vágott,
rózsás rügyekkel tele bükk.
E rügyből egy se bontott zászlót:
a nagy tavaszi láz heve
kilobbant, múló szalmaláng volt
vagy elköltözött másfele,
Londonba, New Yorkba, Turinba
és hűs lidércként messze táncolt.
  
Száz év – s a magyar börtönéjjel
nem változott száz év alatt.
Száz év – s az első fordulóra
ébredtetek és lassan róva
a lépést, méláztatok róla,
mit hozott Világos, Arad:
száz év – hűséges ingaóra,
én folytatom járástokat,
mások járják lépésetek,
s míg árnyékunk a kőpadlóra
hull – hány nap, hét és hónap óta! –
s kihúnyunk, pisla mécsesek:
sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
árnyatok felénk integet.
  
(Az ÁVO pincéjében, 1950. október 6.) 

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Miközben Ön ezt olvassa, valaki máshol már kattintott erre:

Győzelemre áll Orbán Brüsszelben, ráadásul a Bizottságot nem csak Ukrajna sürgeti

Győzelemre áll Orbán Brüsszelben, ráadásul a Bizottságot nem csak Ukrajna sürgeti
Tovább a cikkhezchevron

Összesen 35 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
kjkj945
2014. október 06. 17:59
Madách Imre: Az aradi sírra Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok, Ki fényesen majd jutalmazni tud, Akit szolgáltatok egy árva hon volt, Im sírotokra emlékkő se jut. Aranyosi Ervin: Az aradi vértanúk emlékére Szabadság, mit legyűrt a zsarnok. Egy nép mely gyászol, s ünnepel! Temetni jöttünk és siratni, de e nép többet érdemel! A gőg, s a túlerő legyőzött, de büszke népünk fennmarad! Ők tizenhárman ott nyugosznak, nem népünk sírja lett Arad. Ha hűvös, őszi éjszakákon, a csillagokat kémleled, tizenhárom ragyogó csillag felülről őrzi népedet. Hibáinkból tanulni kéne, mert "megbűnhődte már e nép"! S a hűvös, őszi éjszakákon Vértanúink 1918. október 6. A föld alól, a magyar föld alól A vértanúk szent lelke földalol: E nagy napon, hol emlék s béke leng, A bús bitókra hittel nézzetek! Hittel, reménnyel, mert most kél a nap, Minden napoknál szebb és szabadabb! A nap, melyért mi vérben esve el, Nyugodtan haltunk ama reggelen. Szemünk nem látta, lelkünk látta csak, Hisz onnan jönnek mind e sugarak; Hisz onnan árad, új világ felett, Szentháromságunk, mely jövőt teremt: Szabadság minden népnek, aki él S halni tudott egy megváltó hitér, Egyenlőség, hogy Ember ne legyen Mások szabad prédája, becstelen. Testvériség, mely át világokon Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon. Ó magyarok, ti élő magyarok, A halhatatlan élet úgy ragyog Rátok, ha az egekbe lobogón Igazság leng a lobogótokon, Az Igazság, mely tegnap még halott, Világ bírájaként föltámadott. A népek szent szövetségébe ti Úgy lépjetek, mint Kossuth népei. A föld alól, a magyar föld alól A vértanúk szent lelke így dalol. Juhász Gyula
Válasz erre
1
1
decens
2014. október 06. 17:34
>S az ország rothadt. A rabságot mindjárt megszokta s elfeküdt a földön, mint télvízkor vágott, rózsás rügyekkel tele bükk. E rügyből egy se bontott zászlót: a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt vagy elköltözött másfele, Londonba, New Yorkba, Turinba és hűs lidércként messze táncolt.< Tán ha nem Párizsban múlatja idejét és elméjét, eljutott volna arra a gondolatra, hogy Thököly (1679–1681), Rákóczi (1703-1711) után Kossuth (1848-1849) már sok volt, nyugalmat akart a nép, főleg úgy, hogy mindhárom szabadságküzdelem többé-kevésbé eredménytelen lett. Csak háromszor szenvedett vereséget, mire "A rabságot mindjárt megszokta s elfeküdt a földön", "a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt" -- mit lehet erre mondani?
Válasz erre
0
1
balbako_
2014. október 06. 12:13
Pedig milyen lelkesen döntötte Prohászka Ottokár szobrát arra nem gondolt őt is bedarálja a rendszer.
Válasz erre
4
7
Ángyán Páván
2014. október 06. 11:14
Ma neked, holnap nekem.
Válasz erre
3
11
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!