Egy kannibál levele az üst mellől

„Az a személy, aki kívül áll minden hagyományon, híján van a vizsgálódás racionális forrásainak, s ezzel az ama kérdésre irányuló vizsgálódás forrásainak is, hogy mely hagyományt ésszerű előnyben részesítenie.” (Alasdair MacIntyre)

Tisztelt Lányi András!

Mindenekelőtt örülök, hogy válaszával megtisztelt. Higgye el, nekem ugyanolyan jó okom van kilétem leplezésére, mint Önnek arra, hogy ne tegye ezt. Úgy vélem, nem annak van jelentősége egy interneten folyó vitában, hogy ki mondja, hanem, hogy mit mond. Egyébként elmondanám, hogy nekünk, kannibáloknak, szokásunk álneveket választani: így csaljuk az üst közelébe a hittérítőt. De félre a bukolikus népi örömök taglalásával, térjünk a lényegre.

„Aki a rendszerváltozást megelőző fél évszázadban egyszer se volt üldözött vagy üldöző, vagy felváltva mindkettő, az nem Magyarországon élte át ezt a korszakot.” Mélyen egyetértek e megállapításával, azonban a probléma – meglátásom szerint – nem az üldözöttekkel van, hanem az üldözőkkel. Voltak ugyanis üldözők, akik a hóhér kötelén végezték, és voltak, akik kiemelt nyugdíjban; voltak rablók, akiktől elvették, amit raboltak, meg azt is, amit nem; és voltak rablók, akik privatizálhatták, amit annak idején elraboltak. Ez pedig egy mégoly utilitarista igazságosságfogalom szerint sem helyes. Pontosan ez az újonnan kialakuló tradíció – a következményeknélküliség – az, ami talán legtöbbet árt napjainkban, bár éles a verseny.

Hogy mindezt „értelmiségiként” kellett volna megbeszélni? Nos, úgy történt. Tökéletesen úgy beszéltük meg, ahogyan az elvárható attól az értelmiségtől, akit a Kádár-rendszer nevelt fel. Félve és zárójelben jegyzem meg, hogy a kommunista pártvezetésnek, sőt a belügyi vezetésnek is a nagyobb része értelmiségi volt. A feladat – nagyobb nem is lehetne – az, hogy új értelmiséget neveljünk fel, ennek viszont elengedhetetlen része a versengő történelmi narratívák megléte. Csukott szemmel kell élnie annak, aki nem látja: a fiatalok szívének megnyerése a tét. Hogy mindez többnyire általános vicsorgás közepette, aljas eszközökkel zajlik? Mit várt? A farkasok farkasmódra viselkednek, a békegalambot például egyből megeszik.

*

Semmiképpen sem szeretnék kompetencia-vitákba bocsátkozni a falusi társadalom problémái tekintetében, úgy vélem azonban, hogy mégoly hosszas kutatói tapasztalat sem vezet szükségszerűen helyes véleményhez. Több oka is van/lehet ennek. A „fenntartható vidékfejlesztés kutatójának” nyilván az a véleménye, hogy létezik/lehetséges ilyen fenntartható vidékfejlesztés, ez pedig meghatározza azt, hogy miként viszonyul kutatása tárgyához és – főleg – hogy milyen mintákat választ a vizsgálatokhoz. Másrészt – higgye el ezt nekem, öregedő vidékinek – az emberek többnyire tudják, hogy milyen válasz tesz jó benyomást a „fenntartható vidékfejlesztés kutatójára” és azt mondják neki. A jóindulatú értelmiségi tipikus problémája, hogy nem veszi észre azt, amikor hazudnak neki.

Az a minta, amit én látok, kedves Barátom, egészen másmilyen. Amit én látok, abban elöregedett falvak vannak, kifosztott kertek, pincék, tanyák, ágyukban pár forintért meggyilkolt öregek – félelem van és kilátástalanság. Az én tapasztalatom a volt szomszédasszonyom ijedt-szégyenlős mosolya, amikor a kisbaltát mutatja, amit éjjel az ágya mellé tesz, bár tudja: úgysem tudná használni azt a baltát. Fél, mert már több öreget kifosztottak, megvertek a faluban. Amit én látok, azok az üres udvarok, megműveletlen kertek – mert nem érdemes állatot tartani, kertet kapálni, ha úgyis másé lesz a haszna a munkának. Ez a polgárháborús helyzet. És ilyenek a „partikuláris közösségek” a magyar falvak nagy részének valóságában.

Lehet persze mindezért az államot, a politikát hibáztatni – van is benne igazság bőven –, csak ezzel nem írjuk le az okok egészét. Ameddig csak egyetlen szegény is van, aki nem használja ürügyként deprivált helyzetét a semmitevésre vagy bűnözésre, hanem tisztesen, küszködve viseli sorsát, addig senkit nem ment fel saját felelőssége alól a rossz egzisztencia. Lehet, a lelkes kutató úgy gondolja – és ezzel nincs egyedül –, mindenért a társadalom felel; és ha jobban élnének, jobbak is lennének. Ez azonban téveszme, az volt már Marxnál is, aki a bűnözés végét várta a kommunizmustól. Mindenki maga felel a tetteiért. Van egy tételmondat, úgy szól: Pistikéből bűnöző lett, mert rossz társaságba keveredett ÉS MERT JÓL ÉREZTE MAGÁT OTT. Úgy hiszem, ez nagyon is igaz.

Amúgy én is láttam jó példákat és működő programokat, igaz, keveset. Csakhogy én úgy láttam, hogy ennek nem sok köze volt az adott „közösséghez”. Többnyire egyes emberek, gyakran nem is odavalósiak voltak ezeknek a kovászai. Olyanok, akik rendelkeztek kellő erőszakossággal, elszántsággal – finoman nevezhetjük ezt akár karizmának is – és misszionáriusi hevülettel. Ha tetszik: rákényszerítették akaratukat a többiekre, hogy a jó irányba vezessék őket. Aztán amikor elfáradtak, elmentek, akkor minden visszatért a régi kerékvágásba.

*

„…ezek a közösségek többé nem rendelkeznek az önálló kezdeményezés anyagi, jogi és kulturális eszközeivel” − írja. Ezt a mondatot nem értem, különösen, ami az anyagiakat illeti. Ezektől a „közösségektől” nem vesznek el semmit, egyszerűen azért, mert nincs mit elvenni tőlük, nem állítanak elő semmit. Minden ilyen „közösség” puszta léte azoktól az erőforrásoktól függ, amelyeket pontosan másoktól vesznek el, hogy nekik odaadják. Már ameddig lesznek mások, akiktől el lehet venni. Hogy utána mi lesz, az a jövő méhében rejtőzik – én nem tudom.

Ami a hazai piacokat és azok védelmét illeti, nem tudom feltűnt-e a friss hír, miszerint kötelezettségszegési eljárást indít Brüsszel a földtörvény miatt, amely sérti az osztrák gazdák érdekeit. Ennek fényében nehezen tudom elképzelni az olyan piacvédelmet, ami nem veri ki az EU-nál a biztosítékot.

Tudja, végigolvastam az egészet, amit eddig írtam és eszembe jutott, hogy a fent idézett Alasdair Macintyre – akinek én is nagy tisztelője vagyok – azt is javasolja, hogy mielőtt vitát kezdenénk bárkivel, tisztázzuk, hogy milyen ismeretelméleti alapokon állunk. Persze ettől most eltekintenék, az olvasók érzékenységét és idejét kímélendő, ám szükségesnek látom, hogy rámutassak valamire, ami hasonlóan alapvető. Nagyon különbözően látjuk a világot. Ön úgy látja – mint a liberálisok –, hogy az emberek alapvetően jók, alkalmasak a közösségi életre, csak hagyni kell őket és szárnyra kapnak. Én azt hiszem, ez nem így van, és egy görög bölccsel, Biasszal vallom: az emberek többnyire rosszak és a civilizáció vékony máz csupán rajtuk. Ha nincs az állam, akkor az erőszak anarchiája szabadul el. Homo homini lupus est.

Az összebékíthetetlen nézőpontokból összebékíthetetlen következtetések keletkeznek: nyilván nem tudjuk meggyőzni egymást. Bár nekem – az álarcos kannibálnak – ez nem is célom talán.

*

Lányi András írása rendszerváltás értékelő vitasorozatunkban: A változás rendszertelen, a rendszer változatlan.

Aristo válaszcikke: Kapitalizmus, vagy amit akartok.

Lányi András reagálása: Válasz valakinek.