Valahogy sosem elég, ami éppen van

„Hangos pénzautomata. Az ember odamegy és pénzt vesz föl az ATM-ből. Nincs is ezzel gond, így megy ez, mondaná Vonnegut. Viszont teljesen érthetetlen módon minden ilyen művelet – ami ugye erőteljesen a privát szféra tartozéka – ötszáz méterrel arrébb is elképesztő publicitást kap. Merthogy minden egyes gomb lenyomása szinte szirénaszerű hanghatással jár. Ez ugye egy bankfiókban nem okoz gondot, még a késő esti órákban sem, hiszen csak kártyával lehetséges bejutni a helyiségbe. Ugyanakkor közterületen már más a helyzet, főleg a közlekedési csomópontoknál. És lássuk be, nem csak este. Ott áll az ember háttal mindennek, éppen a pénzügyeit rendezi, nyomkodja a gombokat és közben a környék összes rossz arcúfigurája értesül az eseményről. A jobbik verzió az, ha már az ügylet közben megindul a tarhálás – persze nem tudja az ember, hogy vajon ütésváltással ér-e véget a történet. Ugyanis benne van a pakliban. A rosszabbik meg tudjuk, mi. És ez nem anómia, hanem empíria. Nem a csipogás a gond. De mi a francért kell ilyen hangosan? 

Sosem elég, ami van. Elképesztő mennyiségben fejlődik a technológia – és ez jó dolog. Elég csak arra gondolni, hogy a keletkezett tudás micsoda lehetőségeket teremt mondjuk az egészségügyben, emberek százezreinek jobbá téve az életét. Viszont emberek filléres órabérben százmilliós tételekben gyártják az eszközöket, amik hogy, hogy nem, szinte pillanatok alatt avulnak el, helyet és igényt teremtve az újabb stációnak. Lehetőséget a mély zsebeknek vagy az eladósodásnak is. Nem, nem gondolom, hogy amárkák irányítják a modern, fogyasztani képes embert. Ez így ökörség. Erős befolyás persze van, és számos erre nyitott ösztönlény is, de ahány ember, annyiféle motiváció. És döntés.”