A liberális patriotizmus lehetősége

„JK: A nőkkel szembeni erőszak kifejezetten az iszlám kultúrát érintő probléma?

MN: Egyáltalán nem. Adatok bizonyítják, hogy az európai és az amerikai kultúrák többsége is tele van nők elleni erőszakkal.

JK: De mit történik akkor, ha a nőt nem kényszerítik a szigorú vallási szokások követésére, hanem önként vállalja azokat?

MN: Az egészen más helyzet. Persze előfordulhat, hogy az emberek cselekvésükkel nyomást gyakorolnak egymásra, de ez nemcsak a vallási szokások követésére igaz, hanem a miniszoknya viselésére, mellimplantátumok beültetésére és más ehhez hasonló dolgokra, melyekkel a többségi kultúrában a nők a férfiak igényei szerint próbálják magukat »piacképesebbé« tenni. Kérdezem: vajon ezeket is be kellene tiltani?

JK: És lehet-e szerepe az érzelmi pressziónak?

MN: Igen, a fiatal nők egy része a család érzelmi nyomásának engedve viseli a vallási szokásoknak megfelelő ruhát, de ez sem iszlám sajátosság. Az én apám annak idején azt mondta, hogy nem fizeti az egyetemi tanulmányaimat, ha afrikai-amerikaikat is befogadó közösségben jelenek meg nyilvánosan. Ez kétségtelenül az érzelmi nyomásgyakorlás egy igen kellemetlen formája, de nem gondolom, hogy be kellene tiltani az ilyesmit. A szülők gyakran próbálnak nyomást gyakorolni gyermekeikre, és ez sokszor kellemetlen vagy immorális, de a magánszféránkat sértené, ha megengednénk az államnak, hogy ilyen esetekben beavatkozzon. Az egyébként vicces, hogy Finkielkraut szerint a szabad nőnek szoknyában kellene járnia. Fiatal baloldali feministaként azt gondoltuk, hogy a szoknyaviselés a férfiak fogyasztási igényeinek kielégítésére szolgál, ezért nadrágot hordtunk. Persze nem követtem túl következetesen az elvet, mert én személy szerint szeretem a szoknyát, de ez volt a hivatalos feminista álláspont. (…)

JK: Manapság a politikai korrektség ideájának több radikális ellenzője éppen a szólásszabadság védelmezőjének szerepében lép fel. Mit gondol, milyen sérelmeket kell eltűrni egy liberális demokráciában? Vagy lehet, hogy a dolog nem is magáról az érzelemről szól, hanem az érzelmek kinyilvánításának elfogadhatóságáról?

MN: A viták ezen a téren nekem túl elnagyoltnak tűnnek, mert nem tesznek különbséget társadalmi és jogi normák közt. Úgy vélem, hogy tulajdonképpen nincs is olyan szólás, amely jogszerűtlen volna, eltekintve talán a nyilvánvaló kivételektől: a megvesztegetéstől, a hamis tanúzástól, a félrevezető reklámoktól. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden egyébként nem jogsértő szólás helyénvaló is. A társadalom minden rétege belső normák szerint működik. ANew York Times nem fog rasszista zagyvaságokat közölni, és az egyetemi tantermek is megkövetelnek bizonyosfajta civilizáltságot. Amit politikai korrektségnek hívunk, az tulajdonképpen csak civilizáltság. Nem teremthető edukációs közeg ott, ahol a különböző csoportok bármikor inzultálhatják egymást. Sokszor az emberek nem is érzékelik, hogy a szavuk járása másokat sérthet, ezért bántódnak meg, ha azt hallják, hogy vigyázniuk kellene, hogyan fogalmaznak. A politikai korrektség tulajdonképpen mások álláspontjának empatikus megértéséről szól, ami nem rossz dolog sem az osztályteremben, sem a politikai vitákban.

JK: Sok ország liberális közvéleménye vonakodik olyan szavakat használni, amelyek sovinizmushoz vezethetnek. Még a hazafias ünnepeket is óvatosan kezelik, hogy elkerüljék a nacionalizmus vádját. Ön mit gondol a modern patriotizmusról, lehetséges-e liberális patriotizmus?

MN: A liberálisok nagy hibát követnek el, ha a patriotizmust úgy ahogy van átengedik politikai ellenfeleiknek. Nem gondolom, hogy a patriotizmusnak, amit én a hazaszeretet egy erős formájaként definiálok, köze volna a nacionalizmus bármely domináns formájához. Sőt, a könyvem sok olyan példát említ, ahol a liberális patriotizmus az embereket a globalizmushoz kapcsolja. Lincoln, Franklin Delano Roosevelt, Gandhi, mind az egyetemes szeretet hívei voltak, de azt gondolták, hogy a szeretetet leginkább a minket körülvevő, ismerős közegben gyakorolhatjuk, miközben mindnyájan hitték, hogy az egyes nemzeteknek lényeges szerep jut az igazságos világ felépítésében. Nem látom, hogy egy ilyesfajta liberális patriotizmus miért ne volna lehetséges manapság?

JK: De az Ön által említett liberális patrióták mind a múlt nagy személyiségei.

MN: Nem szoktam kortársakkal példálózni, mert úgy érzem, nincs meg a kellő távolság az értékeléshez. A könyvem is ezért áll meg abban az időpillanatban, amikor India visszanyerte függetlenségét. Más a helyzet a városokkal vagy például a művészetekkel. Utalok a mai Chicagóra, hogy bemutassam, hogy a szobrászat, zene és építészet együtt hogyan képes előmozdítani a közjót. Semmi nincs a mai világunkban, ami lehetetlenné tenné az általam leírt projekt megvalósulását.”