A szabadság védelme a konzervatív első számú feladata

„Ha van kályha a konzervatív gondolkodásban, ahova mindig visszatérünk, az a hagyomány (és mindaz, ami köré szerveződik: a konkrétumok, az emberek, a természetesen adódó értékek, a hitek és a kultuszok). Sokat írtam már ezen a blogon arról, hogy azért tartom fontosnak a társadalmi méretű párbeszédet – szemben a kiépülőben lévő társadalmi méretű hatalommal –, mert amit magyar hagyománynak nevezhetnénk, az egy ideje roppant problematikus. Hogy konkrétabb legyek, Auschwitz után nem lehet a magyar hagyományról felhőtlen optimizmussal szólni (finoman fogalmazva). Az egyetlen esély a hagyomány rekonstrukciójára a párbeszédtől remélhető megnyugvás önmagunkkal kapcsolatban. A hagyomány sebeit a saját elvei alapján lehetne behegeszteni, hogy ti. ezek is mi vagyunk, és tudjuk, hogy mik vagyunk.

A mai kormányzat az értelmiségi szövetségeseivel (...) úgy döntött, hogy a nemzet spirituszban megőrzött jobboldali hagyományát ránk kényszeríti, a konzervativizmustól végtelenül idegen konstruktivizmus és a hagyománnyal való visszaélés útját választja. Az ő oktrojált hagyománya az államelvű etnicizmus minden negatívumtól és kritikától megtisztított light-hungarista mítosza.

A hagyomány ezzel szemben sosem törekszik tökéletességre vagy ennek ábrázolására, sőt az igazsággal sem foglalkozik: a hagyomány tény, amelyet megélünk, és azért szeretjük, mert van, és mert a mienk, és mert a mi gyakorlatunk és életünk tükröződik benne. Nem azért, mert valamilyen absztrakt igazságot hordoz, vagy mert felsőbbrendű, vagy mert az erő látszatát kelti, vagy mert úgy tükröződünk benne, mint a valóságban soha. A konzervatív ilyesmivel nem foglalkozik, mert nem igazol semmit senkinek. Az igazolás kényszerét mindig a kisebbrendűség érzése táplálja. ”