Méltóság és méltatlanság − Kertész Imre kitüntetéséről

„Az a civilizáció, amely nem mondja ki világosan az értékeit, vagy amely e kinyilvánított értékeket cserbenhagyja, az a pusztulás, a végelgyengülés útjára lép.”

Ez egy idézet Kertész Imrétől, és itt rögtön be is fejezhetném az írást azzal, hogy akinek ez az alapállása a civilizációról (legyen szó az emberiségről, Európáról vagy egyszerűen Magyarországról), annak igaza van. És ha egy egész életművet épít erre a gondolatra, akkor az az író méltó díjakra is érdemes.

Mégis, írni kell Kertész Imréről és aktuális díjáról, mert az ügy ismét tükröt tartott elénk, ismét felszakította a több évtizedes, évszázados magyar kultúrharc sebeit. Pontosabban: vannak, akik a díj kapcsán a sebek felszakítására és a régről ismert árkok további ásására törekszenek. Pedig, legoptimistább értelmezésemben pont az történik, amire sokan és régóta vágyunk: egy szem árkokon átnyúló gesztusra, hogy egy arra méltó alkotót elismerésben részesít az állam, akkor is, ha az alkotó és az államot jelenleg irányító politikai erő egyébként az árok két oldalán található.

*

Ami tény: Kertész Imre magyarul író magyar író. A Magyarországtól való eltartás, elfordulás, tartózkodás is egy tipikus magyar magatartás. Kertész élete, sorsa, sorstalansága egy magyar élet, magyar sors, magyar sorstalanság. Ő maga így vall erről − és a Sorstalanságról magáról: „Külön öröm számomra, hogy ezeket a gondolatokat az anyanyelvemen, magyarul mondhatom el. Nagyszüleim még gyertyát gyújtottak a Sabbat beálltakor, péntek este, de nevüket már magyarosították, és természetes volt számukra, hogy a zsidóságot a vallásuknak, a hazájuknak pedig Magyarországot tekintsék. Anyai nagyszüleim a Holocaustban lelték halálukat, apai nagyszüleimet a Rákosi-féle kommunista hatalom pusztította el, amikor a zsidó aggok házát Budapestről az ország északi határvidékére kitelepítették. Úgy érzem, hogy e rövid családtörténet mintegy magában foglalja és szimbolizálja az ország legújabb kori szenvedéstörténetét.”

Ha Kertész Svédországba vagy Amerikába, vagy ha éppen Oroszországba vagy Bulgáriába születik, akkor nem jött volna létre ez az életmű. Írásaiból kiderül, szívesen lett volna kispolgár boldogan, bárhol, ahol béke van. De ő a 20. századi Magyarországra született, kamaszkorában, legérzékenyebb ifjúi éveiben a nácik haláltáborába jutott, majd egy sok évtizedes kommunista diktatúra és szocialista rezsim alatt töltötte felnőttkora java részét, személyes sorsát és családját durván sújtotta az előző évszázad minden totalitarianizmusa. Írásaiban mindvégig arra kereste a választ, hogyan lehet a személyiséget, a méltóságot, az ép elmét megőrizni − vagy hogyan lehet elveszíteni azt − bármifajta totalitárius, elnyomó rezsimben.

Miért háborodunk hát fel, akár jobbról, széljobbról, akár baloldali-liberális oldalról, ha egy mindezeken keresztül ment férfi idős korára megkeményedik, és megrendültség, sértettség, kívülállás, magány, dac (személyes percepció aláhúzandó) tükröződik az interjúiban?

Közérthető és kissé közhelyes párhuzamok jutnak az eszembe: nézzük meg Ady Magyarország-ostorozásait, József Attila sorait („se istenem, se hazám”) vagy Márai Sándor mindent és mindenkit keményen kiosztó gondolatait. Ha már Márai, ő ugyan máshonnan érkezett, mást élt meg és máshová jutott, mint Kertész, de mégis valahol szellemi rokonok lettek a polgárság huszadik századi romjain őrzött, dacos magányosságukkal − Kertész maga így vall erről: „Márai Sándor naplóit igen kiválóknak tartom. A regényeit − mivel nem érik el a modernek színvonalát − már nem annyira.”

Talán tiltsuk meg, hogy egy művész a maga érzékenységeivel és szubjektumával nyilvánítson véleményt a társadalomról, a nemzetről, az országról, amiben él vagy amiből eltávozott? Főleg, ha az a nemzet a kamaszkorában haláltáborba taszította, s ha azt a nemzetet a felnőttkorában egy szabadgondolkodó számára elviselhetetlen diktatúra igazgatta? És egyáltalán, van olyan magyar ember, aki soha nem szidta volna a mindenkori magyar közállapotokat? Hát milyen magyar az olyan?

*

Nem vagyok sem irodalmár, sem kánonalakításra törekvő értelmiségi; de személy szerint nem gondolom, hogy Kertész Imre lenne a magyar irodalom történetének legkiemelkedőbb alkotója, nem gondolom, hogy kritikátlanul kellene ajnározni alkotásait. A fent említett Ady és József Attila mindenképp, de talán még Márai is nagyobb formátumú, nagyobb hatású alkotók voltak, mint Kertész. De mégis, Kertész Imre életműve hűen tükrözi az elmúlt száz év zsákutcás magyar történelmét, összetöredezett kultúráját, szanaszét szabdalt kultúrharcos csatamezőit. A Sorstalanság egy különös, új hanggal, hangnemben beszél a haláltáborokban való létezésről. Kertész életműve mindenképp az utóbbi évtizedek magyar irodalmának egyik fontos fejezete. Az, hogy amikor Kertész élete alkonyán a legmagasabb állami kitüntetésben részesül, mindkét oldalról vannak, akik tovább folytatják a kultúrharcos gyűlölködést, már nem Kertészről, hanem rólunk állít ki bizonyítványt. S persze nem ártana, ha Kertész munkásságáról úgy vitatkozna a nagyérdemű, hogy legalább egy művét elolvasták.

A Kertésszel kapcsolatos össznépi tájékozatlanság − és a jobboldali törzsközönségben meglévő averziók − miatt is jól tette Schmidt Mária, hogy Heti Válaszban megjelent cikkében méltatta Kertész Imrét és kiemelte az író munkásságában azt, hogy minden totalitárius diktatúrával szemben és az emberi méltóság megőrzésének pártján határozta meg önmagát. „A 85 éves Kertész Imre szabad ember. Az maradt mindkét emberellenes totális diktatúra alatt, mindkettő ellenére, ellenében. És az ma is” − írja Schmidt, pontosan.

Ennek pontosan ellentéte az az Indexen megjelent véleménycikk, amit az év egyik legbotrányosabb írásának tartok, s amely Kertészt degradálva mintegy instrumentalizálni akarja a haldokló írót a jelenlegi kormány elleni politikai küzdelemben. „Akármennyire erős is az életmű, és akármit is kibír Kertész, mégis nehéz nem úgy tekinteni e díjra, mint amivel az egész életművét teszi furcsa idézőjelbe. A magyar ügyekben tájékozott olvasói világszerte azon fognak értetlenkedni, hogy az intellektuális kérlelhetetlenségéről, szikárságáról híres, a legbelsőbb izolációban is az egyén szabadságának kiterjesztését és a totalitárius rendszerekhez való viszonyát kutató Kertész miért legitimálja az Orbán-rezsimet” − írja az árkot láthatóan exkavátori lendülettel ásó szerző.

Kertész Imrének a Magyar Szent István Renddel való kitüntetése majd egyszer, évtizedek és nemzedékek múltán, amikor sem Kertész, sem Orbán, sem mi nem élünk már, egyszerűen annyit fog jelenteni: a magyar állam kitüntetett egy jelentős, magyarul író magyar írót, aki az első Nobel-díjat emelte be az arra régóta érdemes magyar irodalom, a magyar kultúra történetébe. Ennyi.

Ez a történet majd olyan lesz a messzi jövőből nézve, mintha egy pillanatra normális ország lettünk volna. Mint egy civilizáció, ami ki tudja mondani a saját értékeit.