Huszonöt év magány

„Fel kell tenni a kérdést a korszakváltó páneurópai piknik, a civil bátorság legszebb megnyilvánulása után huszonöt évvel: megérte-e? A jubileumon, ha tetszik, ha nem, el kell számolni akkori terveinkkel. És meg kell állapítanunk: sokkal szerényebbek lettünk mi, magyarok. Nyugati típusú demokráciáról, igazságosságról, piacgazdaságról, mindezek révén magasabb életszínvonalról álmodott a társadalom.

Arra gondoltunk: a népek asztalánál egyenrangúan foglalhatunk helyet, s amilyen őszinte hittel törekszünk az európai nemzetek közösségébe, a fogadtatás is hasonló lesz. Reményeinket arra alapoztuk, hogy valamit leraktunk az asztalra Németország, ezáltal Európa újraegyesítésének, a kommunista világrend lebontásának ügyében. Mára alább szálltak az igényeink. Realistaként nem vágyunk már azonnal nyugati életszínvonalra, nem bizakodunk gazdasági segítségben, s nem számítunk hálára, főként nem pozitív elbánásra.

Hovatovább annak is örülnénk, ha nem érne bennünket negatív megkülönböztetés. Saját bőrünkön tapasztaltuk meg, hogy a hála tényleg nem politikai kategória. Csupán korrektséget várunk a nemzetközi mezőnyben, pénzvilágban, semmi mást. Hogy magunk választhassuk meg, liberális vagy polgári konzervatív demokráciát szeretnénk-e megvalósítani. Mert erre mindenképpen jogot szereztünk huszonöt éve és még régebben, az ötvenhatos szabadságharcunk idején hozott áldozatainkkal.”