Igazából tudtam, hogy váltanom kellene országot
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Számítottam rá, hogy vihart fog kavarni az a szöveg – még ha mérsékeltet is, az idő múlása okán –, de inkább azt vártam, hogy jobbról fognak pocskondiázni.
„Számítottam rá, hogy vihart fog kavarni az a szöveg – még ha mérsékeltet is, az idő múlása okán –, de inkább azt vártam, hogy jobbról fognak pocskondiázni. Ehhez képest némiképp meglepett, hogy onnét egy pofont sem kaptam – a Mandiner kommentjeit persze nem olvastam –, itt és a tumblr-en, a forradalmi gondolat melegágyában viszont rendesen osztott a sajtószabadság egyik-másik neves és névtelen katonája, és beestek inkább és kevésbé jópofa üzenetek is. Nem mondom, hogy nem esett rosszul egyik-másik jelző és határozó, meg általában a nyikhajság, fel is csesztem magam – de hát az élet sosem volt fenékig habos torta, mitől lenne most az, amikor ilyen rohadt sokan érzik úgy a szubkultúrában, hogy háború van. Ráadásul egy csomó embert ismerek, akinek elhiszem, hogy joggal érzi így – lehetnék megértőbb, javasolta valaki, oké –, még akkor is, ha én egyelőre nem olajozom a Kalasnyikovot a sufniban.
Viszont szerencse, hogy a másik serpenyőben volt rengeteg értő komment, reblog, levél, üzenet – hogy csak egykori origós főszerkesztőket említsek, Sáling Gergőtől és Weyer Balázstól pl. –, úgyhogy nem kérdés, merre billen összességében a mérleg finom kis nyelve.”