Isteni idővel a megbolondulás ellen

2014. július 17. 15:44

Ma nem akarjuk, hogy megmondják nekünk, mikor mit csináljunk, majd úgy elvészünk az időben, hogy azt sem tudjuk, hány óra van, pedig egy csomó ketyegő óra vesz körül minket. Nem tudjuk, merre tartunk, honnan jövünk – bölcső, koporsó! – s hol a helyünk.

2014. július 17. 15:44
Vértesaljai László SJ
A Szív

Nehéz ezt megtenni a sokat emlegetett »rohanós világban«.

Az élet művészete a kettős idő szőttesének készítése. Van egy vastagabb fonat, ez a kronotikus idő, és egy vékonyabb, a kairotikus. Ha jól szőjük egybe a kettőt, nem égünk ki. Nekem Jálics Ferenc atya, a szemlélődő ima mestere mondta el, mennyire fontos a ketyegő idő. Többször voltam nála tíznapos lelkigyakorlaton. Arra kért bennünket, menjünk egy nappal hamarabb, amikor még nincs közös foglalkozás, csak sétálunk, nézelődünk, pihenünk. Ez segít abban, hogy az otthoni lázas, amolyan Márta-féle tevékenységünk hullámai elüljenek bennünk, és megszülessen a máriás odafigyelés képessége. Jálics atya egyébként bőséges alvásra is buzdít minket: nem jó keresztény az, aki nem alussza meg az időt, ami ahhoz kell, hogy nyugodtan tudja végezni az Istentől rábízott munkáját. Olyan világban élünk, hogy nem alszunk eleget, és feláldozzuk a pihenés rekreatív, Istennek adott jellegét. Ez nehéz kereszt nekem is, mert ebben az esetben a hozzám forduló embereknek kell azt mondanom, hogy nem érek rá. A napi tevékenységem 60 százaléka ugyanis személyes beszélgetésekből áll. Az idő szerintem nem önmagában gyógyít, ahogy mondani szoktuk, hanem valójában az itteni földi időbe beléojtott isteni idő gyógyít. Az élet, a tevékenységeink kikérik a szolgálatunkat. Ha tudunk bánni az idővel, és megállunk egy napi igére, ha időnként, netán rendszeresen együtt vacsorázik a család, az már kairosz, és nem kronosz. Vasárnap nemcsak a templom az Isten terepe, hanem a mise utáni beszélgetések, találkozások, az ebéd is. Nálunk, jezsuitáknál ez a vasárnapi déli mise utáni agapé, mi úgy hívjuk rekreáció. Ilyenkor nem tervezünk, csak együtt vagyunk és beszélgetünk. Az ilyen felszabadulás – úgy tűnik – mintha ma már csak az öreg parasztemberek és a szerzetesközösségek, valamint az idő megállítására képes felelős emberek kiváltsága volna. Ugyanakkor fantasztikus mennyiségű pénzt, energiát fordítunk arra, hogy megnöveljük az életünk hosszát. Mire jó ez? Miért akarunk többet élni? Ez önmagában jó? (...)

A vallás által tagolt idő, a szent idők, mérföldkövek elvesztése milyen hatással van a társadalomra?

Beláthatatlan következményei vannak. Elvették ezt a szent időt, és adtak nekünk szabad szombatot, már szinte szabad péntek is van. Ebből lett a hétvége, a weekend, ami szintén nyüzsi, és a legtöbb ember nem tud vele jól élni. Az apostolok napja a vasárnap, az Úr napja még a hét első napja volt. Mára lemaradt, utolsónak! A középkor világa még abban a metrumban élt, amit az évszakok, a földmíves ember idő-kultúrája, kelése-fekvése meghatározott. S ezt nemde főként a Benedek-rendiek adták Európának, a tempus és az ager, a szántóföld kultúráját!!! Akkor ebbe a térfogatba belefért egy egész élet. Bölcsőtől – koporsóig. Most rengeteg egyéb lehetőségünk van, mégis hihetetlenül elszegényedtünk. Idővel az időben egyre szegényebbek lettünk. A mai lelki-betegségek egyik döntő forrása az idővesztés. A vallási hagyományok – a keresztény, a zsidó, az iszlám, a buddhista, a hindu, stb. – elosztják az időt a tevékenység és az örökkévalóság közt, és így egy szép, »hagyományos« rendet teremtenek, amit közösségileg élnek meg. Ma nem akarjuk, hogy megmondják nekünk, mikor mit csináljunk, majd úgy elvészünk az időben, hogy azt sem tudjuk, hány óra van, pedig egy csomó ketyegő óra vesz körül minket. Nem tudjuk, merre tartunk, honnan jövünk – bölcső, koporsó! – s hol a helyünk.

Hogyan lehet mindezt visszaszerezni?

Ebben sem vagyok pesszimista, csak éppen látom, hogy mi a helyzet. A reményem, bizakodásom az, hogy tapasztalom, közösségek születnek. Civil kezdeményezések, együtt menetelő turisták, közösen kerekező biciklisek. Ez teljesen más idődimenzió, amit nem lehet autóban ülve érezni, csak biciklivel vagy gyalog. S ott van a vallások, felekezetek, lelkiségi közösségek világa, a maguk stabil programjaival. Minél inkább hazaviszi egy keresztény a gyülekezetéből az ottani lelkületet és templomot csinál a házából, annál szebb »időcopf«-ot fon ő maga is. Isten már odaadta magát, nekem is oda kell adnom magam. Akkor tudom befogadni az odaadott Istent, ha megpróbálok rendszeresen megállni. Aki hosszabb távon, stabilan kitart amellett az öt perc mellett, amiben felolvassa az igét például a családjának, az az örökkévalóságot biztosítja, már itt és most.”
Amerika választ! Kövesse élőben november 5-én a Mandiner Facebook-oldalán vagy YouTube-csatornáján!
az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 4 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
lally polley
2014. szeptember 13. 20:21
Nagyon tetszik a cikk és teljesen egyetértek azzal, hogy a mindent fölfaló kronoszból a keresztény ünnepek a legjobb értelemben szakítják ki az embert. Igazán szép tud lenni pl. a nyár Úrnapja és Jézus Szíve ünnepek után, mert megjelölt idő, nem értelmetlenül elfolyó. A megtartott ünnepek átlelkesítik a megélt élményeket, mélységet adnak. Sajnálom, hogy sokan észre sem veszik, hogy a karácsonyon és húsvéton, aug. 20.-án kívül vannak más nagyon szép, fölfedezésre váró bensőséges ünnepeink. Ami a tájékozódást illeti, abban is nagyon igaza van. Jézus is beszél az idők jeleiről. Az ünnepekkel megjelölt idő segít nekünk eligazodni abban, hogy a saját életünkben hol tartunk. Nem kell feltétlenül vörösre festeni a hajunkat - ha nem akarjuk - mert trendi, mert elvárás. Elfogadhatjuk, hogy létezik a múló idő is, és ez is a szeretetben van.
Ángyán Páván
2014. július 25. 08:44
A nagygyűlés közepén, amikor a két himnuszt, a magyar himnuszt és a székely himnuszt elénekeltük, akkor én arra indultam, amerre lehetett: a Deák tér felé. Találkoztam Semjén Zsolttal, majd tőle elköszönve kiléptem a Károly körútra, amikor rendőrök szaladtak el mellettem. Arra még volt figyelmük, hogy mindegyike rám üssön, de nemcsak rám, hanem bárki járókelőre. Papi ruhában voltam öltözve, kezemben zászló, de őket abszolút nem zavarta. Egyik rendőr a földre lökött, és így elestemben további ütéseket sújtottak rám. Amikor a rendőrök elrohantak, akkor kezdtem ocsúdni: te jó ég, mi van itt? Akkor láttam, hogy lőnek a rendőrök, könnygázgránátokkal, méghozzá az Astoriánál, a Károly körút, a Múzeum körút és a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi útnak a kereszteződésénél — ahol ünneplő tömeg éppen hazaindulni készült. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ilyen durva agresszió a rendőrség részéről egy védtelen tömeggel szemben megtörténhet. A tüntetők közé mentem, hogy lássam, hogy mi okozza a rendőrségnek ezt az agresszivitását. És ott, az egész utca szélességét bejárva azt tapasztaltam, hogy nincs senki olyan tüntető, aki bármiféle agresszív cselekedetet végrehajtott volna. Az emberek szemében csak egyet láttam: hogy dehát miért, dehát hogyan lehet ez? És ekkor egy olyan isteni sugallatra én a zászlómat fölemeltem és elindultam, valami nagy-nagy benső ünnepélyességgel. És így papi ruhában, a körülbelül háromszáz méterre velem szemben álló rendőrség felé mentem. A tömeg mögöttem elcsendesült, és én a rendőrökhöz érkeztem, a sorfal előtt elléptem, és így egyenként az arcokba nézve — nem láttam se a plexipajzstól, se pedig a leeresztett sisakrostélytól az ő szemüket-arcukat — csak annyit mondtam, valahogy így: „De hát miért? De hát mért bántotok bennünket?” Válasz nem volt, csak egy erősödő mormogás hátulról. A hátul álló rendőrök kiabáltak előre, hogy „Húzd be a papot! Ragadjad meg!” És nem tudom, hogyan történt a dolog, ott álltam én, teljesen védtelenül, nem is akartam még védekezni sem, amikor két-három rendőrkéz hátulról kinyúlott, berántott a falanx, a rendőrsorfal szétnyílott, engem ott földre rántottak, nyolc-tíz rendőr körbefogott, a rendőrsorfal mögött, és ott ütlegelni kezdtek. Közben azt hallottam, iszonyatos erejű, az Istent meg anyámat érintő káromlások, legdurvább trágárságok után, hogy „Vigyázz, ez pap!” A nemzetiszínű zászlónkra több rendőr rálépett és rátaposott. És hogy ezt védjem, én ráborultam a zászlóra, mondván, addig én innét el nem megyek, amíg a zászlómat vissza nem adják. És erre valahogyan fölocsúdtak. Akkor azok, akik amiatt tartottak, hogy nehézség lesz ebből, mert egy papot ütnek, a többieket megfékezték. Fölálltam, és erre maguk közül kilöktek és hátralöktek. Mögöttük újabb rendőrök voltak, azok oda a falhoz szorítottak és mondták nagyon durván, lökdösve meg kiabálva rám, hogy takarodjak, tűnjek el. http://mkdsz.hu/index.php?option=com_content&task=view&id=3381&Itemid=202
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!