„Elveszik a munkát! Aztat el.” - Appok, startupok kontra „régi gazdaság”

„Egy taxihívó (egyben »taxipótló«) online alkalmazás, az Uber hazánkba való bejövetele lett hírül adva nemrég. A konkrét témát nemigen ragoznám, kimerítően be lett mutatva. Illetve véleményezve pro és kontra. A konkrét esetnél azonban sokkal érdekesebb (illetve fontosabb) a rendezőelv, mely a dolgot mozgatja. Aminek kőkemény munkaerő-piaci vonatkozásai lesznek. Illetve már vannak is. Az Uber - mint az összes ilyen típusú alkalmazás - a közvetítőt iktatja ki az ügyfél-szolgáltató/szolgáltatás viszonylatból. A taxinál speciel a fuvarszervező diszpécserszolgálatot. A szolgáltatói kört pedig tágíthatja, hisz az alkalmazás révén bárki lehetne taxis, aki megfelel a keretfeltételeknek. (Itt is van a taxiscéhet fenyegető egzisztenciális kihívás.) Saját foglalkozásomnál maradva: a papíralapú médiára az újságírón és a laptulajdonoson kívül még nagyon sok ember alapozta megélhetését. A nyomdász, aki előállította, a raktáros, aki tárolta, a sofőr, aki szállította, a kézbesítő, aki bedobta, a rikkancs, aki eladta. S a végén a papírhulladékot feldolgozó, újrahasznosító MÉH és jogutódai is kerestek vele. De a papírkorszaknak vége. A két felet összekötő világháló pedig jóval kisebb élőerőt igényel.

Jogállamban már nem(csak) pénz a fegyver

Múlóban van a statikus, a munkavégzés során helyhez kötött fizikai jelenlétet igénylő korszak. Ahol az emberek papírújságot olvastak, amelyért papírpénzzel fizettek. Hogy ezt papírpénzt megkeressék, ahhoz papírral kellett rendelkezniük arról a szakmáról, amiben dolgoztak. S nem pusztán annyi a változás, hogy a papír bankjegy elektronikus tranzakcióvá, a nyomtatott lap online portállá változik. (Amely a papírpénz őrzésével, szállításával, kezelésével megbízottak létszámát ugyanúgy csökkenti, mint a papírújság kiszolgáló személyzetét.) De maga a hagyományos pénz is kezd teret veszíteni. A levelezőprogramok, keresőmotorok, Facebook-típusú oldalak, hírportálok, véleményfelületek használatáért nem pénzzel fizetünk, hanem adattal. Az információ lett a posztmodern valuta. Minek fizessünk pénzzel, ha információval is lehet? Néha pedig direktben még azzal sem kell. Az okostelefonok elterjedése óta létezik egy jelenség. Hipermarketek újságos polcainál éppúgy tetten érhető, akár könyvtárak, levéltárak olvasótermeiben. Régen az ember (hacsak nem volt időmilliomos, hogy elolvassa, kijegyzetelje) kénytelen volt megvásárolni vagy lefénymásoltatni. Pénzért. Most pedig a telefonjával ingyen kifotózza azokat a cikkeket, dokumentumokat, amelyek érdeklik. Persze lehet biztonsági őrrel, gömbkamerával figyeltetni a vásárlót. Vagy teremügyeletessel lefülelni az aljas, fotózgató olvasót. Aki bliccel ugyebár. Vagy mégse? Tulajdonképpen már fizetett. Az adatok hordozására, rögzítésére, másolására alkalmas eszközök árába bele van építve a jogdíj. Az pedig külön téma, hogy miért is nincsen a levéltári dokumentumállomány teljes körűen digitalizálva? Miért kell még ma is (állományvédelmi szempontból sem optimálisan) kézzel tapogatni, a XX. századi xeroxgépre rárakni az értékes dokumentumokat? Egy-két stadion árából biztosan kijönne a digitalizálás. Ami ugyanazt iktatná ki, mint az Uber: a közvetítő réteget. A közgyűjteményi dolgozókat.

A taxiszektorban, illetve a médiában tapasztalt, fent leírt tünet egyéb ágazatokban is jelentkezik. Például a szórakoztatóiparban. Hajdanán a show-business szinte egészét hivatásos, főállású szereplők alkották. Énekesek, zenészek, komikusok, táncosok és színészek. Akik jól fizetett, profi alkalmazottak vagy alvállalkozók voltak. Őket váltották le egy jelentős - nem egyszer prime time - szegmensben az amatőrök és félprofik. A valóságshow-k, zenei és gasztronómiai tehetségkutatók, vetélkedők, kibeszélő, szembesítő, Kész Átverés-típusú beugrató-műsorok hősei. Akik már többnyire nem kapnak semmiféle fizetést, bért, fellépti díjat. Főleg nem kapnak sztárgázsi-nagyságrendű jövedelmet. Legfeljebb a győztes a legvégén valami pénzösszeget vagy tárgynyereményt. Fizetségük alapjáraton nem a pénz, hanem a hírnév, az ismertség. És még csak tehetségesnek sem kell lenni ahhoz, hogy néhány órányi vagy pár napnyi hírnévhez jussanak. Sőt. Direkt beválogatnak a műsorba béna lúzereket is, akiken lehet röhögni. Ez a fajta szereplő a csatorna szempontjából vitán felül költséghatékony. Úgy hozza a nézettséget, hogy nincsenek sztárallűrjei, ahogy komoly, húsba vágó anyagi elvárásai sem. Eme médiaműfaj legnagyobb kárvallottja nem a hagyományos erkölcsöt védelmező konzervativizmus, hanem a korábbi, rendesen megfizetett népszórakoztató céh.”