„Az új világban – amelyet a miniszterelnök munkaalapú nemzeti államként definiált – a kormánynak a nemzet érdekét kell szolgálnia, és védenie kell a közösségi tulajdont. Ez nem tetszik a korábbi privatizátoroknak, a bérrettegők azt sikoltozzák, hogy vége hazánkban a demokráciának, Orbán az új Putyin, meneküljön, ki merre lát.
Azt látom, hogy a liberálisok nem szeretnek dolgozni, de azt egyszerűen nem értem, miért a zsigeri rettegés a munka szótól. Kinek jó az, ha a mélyszegénységben élők közül immár egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy fogalma sincs a rendszeres elfoglaltságról, mert szüleit sem látta munkába menni? Ha Orbán Viktor kimondja, hogy munka nélkül nem megy az ország felemelkedése, az nyilván árt azoknak, akik eddig ügyeskedéssel is egész jól megéltek, de tőlük a nemzet egy fikarcnyit sem jutott előbbre. Lehet növelni a szociális és a jóléti kiadásokat, de ha ennek nincs meg a fedezete, akkor egyre mélyebb szakadékba kerül az ország – igaz, néhány szavazat beseperhető a felelőtlen gesztusért cserébe. (...)
A miniszterelnök körül riasztóan megnőtt a meglehetősen szervilis, ám a világ felé buta agresszivitást mutató emberek száma. Ennek a típusnak a jellemző példája a miniszterelnök sajtósa, aki fizikailag is inzultálta kollégánkat, miközben az lenne a dolga, hogy segítse a munkájukat végző újságírók tevékenységét. Mi a magunk részéről jeleznénk: a bunkóság, az agresszivitás, de még a lihegő szervilizmus sem tartozik a polgári, keresztény, konzervatív erények közé.”