Puszkasztól a gladiátorokig

„Így voltak aztán – egészen mostanáig – a brazilokkal is. Ha valaki bizonyítani tudta, hogy nem hamis a brazil útlevele, azonnal center, balszélső, kapus vagy klubelnök lehetett belőle. Na, ennek vége, örökre vége, a brazilok is jönnek utánunk. Még ha tudnának is futballozni – de már nem tudnak –, annak a játéknak, a réginek vége. Annak befellegzett. Az atomkorban nem a Titanic méltósága, hanem a Concorde dinamikája a szép. Ez a futball már sokkal inkább a kézilabdára hajaz, mintsem egykori önmagára. Itt feláll egy plusz tíz ember, és őrzi a kaput. És megpróbálja a másik tíz plusz egytől elkobozni a labdát. Ha nem megy szép szóval, akkor erőszakkal. Még jó, hogy nem alkalmaznak behajtókat, bár egy-két játékos már sokkal inkább verőembernek néz ki, mint labdarúgónak. Aztán, ha övék a labda, igyekeznek gyorsan az ellen kapuja elé vonulni, bár a labdával megiramodót az első szembe jövő szíven rúgja. Jó, jó, tudom én, hogy a statisztika másról árulkodik, hiszen most még kétszáz sárga lapot sem osztottak ki a bírók, míg mondjuk nyolc éve háromszáznál is többet, ám félek, ezt azt is jelentheti, hogy a pokrócság már nem deviancia, hanem egyszerűen taktikai elem, a játék immanens része, tartozéka, mint a játékvezető. Ami pedig a szögletek során történik, már-már az antikvitást, a gladiátorok korát idézi. Egy-egy beívelésnél egyszerre akár négy-öt tizenegyest is lehetne ítélni, meg persze ugyanannyi szabadrúgást – kifelé.

Igen, itt már gladiátorok küzdenek, no nem életre-halálra. Nem, itt annál lényegesen többről van szó. Ha nyertél, vagy valaki, ha kikaptál, egyszerűen nem létezel. Ettől még, persze, vagy talán éppen ezért, élvezhető az egész, de inkább csak fékezett habzással. És a győzelem mindent igazol. Hogy aztán kinek hogyan tetszett ez az egész, nyilván embere válogatja. A német ember nyilván azt mondja, wunderschön, minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve. A brazil az persze mást, valami leírhatatlant mond, a magyar meg legyint, és úgy tesz, mint akinek nagyon is megvan ugyan a véleménye, de ő okosabb annál, hogy vitatkozzon. De nem is kell, mert itt nincs vita. A csapatmunka győzött, a fegyelem, a szorgalom, a precizitás. Ráadásul olyan játékos, Götze döntött a döntőn, aki lényegében peremember. Egy tömegből. Az pedig már tényleg magasabb, kocsmafilozófusi szint – és mi ebben is jók vagyunk –, hogy a tömeg vagy az egyéniség viszi-e előbbre a futballtörténelmet.”