Hátrafelé nehéz tockost adni

 „Leütött egy magyarnemzetest?

Már azt hallom vissza, hogy ketten is megsérültek miattam, sőt az egyikük kórházba került. Egyre nevetségesebb az ügy. Na, elmondom, hogy volt. A színpadtól mentünk a tömegen keresztül, a miniszterelnök kezet fogott, akivel tudott, időnként megállt, beszélgetett az emberekkel, a fotós kollégák pedig, ahogy szokás, elállták az utat, fényképezték. Amikor haladtunk volna tovább, igyekeztünk megkérni őket, biztosítsanak szabad utat, hiszen nemcsak a miniszterelnöknek, hanem bárkinek joga van szabadon közlekedni. Már az autó mellett álltunk, amikor a Magyar Nemzet fotósa, valamint a táborszervezők, Németh Zsolték által meghívott, felbérelt fotós és még egy fotós kolléga nehezményezte, hogy nem állhatnak az autó ajtajába, vagy tán be is ültek volna a miniszterelnök mellé. Én előttük álltam, nekik háttal. Amikor egyesült erővel toltak előre, egyet hátraléptem. A Nemzetben erre az jelent meg, hogy lökdösődtem. Nem értem, hogyan tudnék hátrafele lökdösődni, ütni! Ez szánalmas és nevetséges.

»A miniszterelnök sajtósa fizikailag is inzultálta kollégánkat.« Ez jelent meg a kormánylapban.

Én soha senkinek nem panaszkodom. Most is ezt az egészet csak azért mondom el, mert ön rákérdezett. Volt kolléganőm, akit terhesen a Kossuth tér betonjára löktek ezek a nagyon sérülékeny és sértődékeny fotósok, majd ott hagyták. Minden egyes miniszterelnöki eseményen lökdösnek, a fejünkre teszik a kamerát, véletlenül vagy szánt szándékkal megütnek, belénk rúgnak, ez mindennapos, de úgy fogom fel, hogy a munkánk része. Nem szeretjük, hogy így van, de együtt tudunk vele élni, a munka lázában égő fotósoktól, operatőröktől ezt nem lehet rossz néven venni. Utólag sokszor bocsánatot is kérünk egymástól. A világnak van egy ilyen rendje.

Ön sajtófőnökként rendre a testével védi a miniszterelnököt az újságíróktól. Ez nem inkább testőri feladat lenne?

Az én dolgom az újságírók vonatkozásában biztosítani, hogy a miniszterelnök, ha akar és módja van rá, adjon interjút, kerüljön olyan helyzetbe, ahol le tudják őt fotózni. De ha éppen indul valahová, abban egy újságíró sem akadályozhatja meg őt. Ez a szakmai véleményem.

A Lukács Csaba által jegyzett publicisztika nem pusztán a virtuális vagy valós tockosnak szól, amit kapott öntől a nemzetes újságíró, hanem a…

Nem kapott tockost! Hátrafelé nehéz tockost adni! Filmfelvételem van a történtekről: sem a Magyar Nemzetnek, sem önnek, sem az ellenzéki médiának, sem az idézőjelben mondott baráti médiának nem fogom megadni azt az örömet, hogy ezen csámcsogjanak! Megnéztem a felvételt, ami egyértelműen igazolja, hogy háttal állok, így tockost legföljebb az előttem álló román biztonsági őrnek tudtam volna adni, de nem állt szándékomban.”