Cseppben a betűtenger

„Miközben a szövetkezeti hitelintézetek integrációjáról szóló törvény meghirdetett célja a bankrendszer stabilitásának megerősítése, ezt, feltehetően őszintétlenül, a tulajdonelvonásig terjedő korlátozó eszközökkel szolgálja. Ez az »államosítás« ráadásul időleges, az ún. »integrációt« követően újból sajátos magánosítás következik, azaz nagyrészt új tulajdonosok léphetnek a régiek helyébe. Ráadásul az Alkotmánybíróság szerint éppen azért alkotmányos a szabályozás, mert az »integráció« után (másnak) újból oda adja a tulajdont. Ez a piacgazdaság, a tulajdon védelme, a gazdasági alkotmányosság szempontjai alapján nyilván alkotmányosan bírálható. (...)

Az Alkotmánybíróság, hogy a közmondást idézzük: másról beszél, mint Bodóné, ha bor árát kérik. Az Alkotmánybíróságnak nem feladata, hogy az államok gazdaságpolitikai történetét feldolgozza és politikai gazdaságtani, illetve globális közgazdasági elméleteket fejtsen ki, mert erre sem felhatalmazása, sem pedig felkészültsége nincs. Indokolt-e a »laissez faire, laissez passer« elvétől a német nemzeti szocializmuson át a sztálinizmusig és a maoizmusig és a korporativizmustól a neolibaralizmusig értekezni terjedelmesen egy szövetkezeti bank államosítása ürügyén? Feladata lenne az Alkotmánybíróságnak, hogy a gazdaság globalizációja kapcsán »a gyarmati időket idéző függőség és kiszolgáltatottság újratermelődéséről« erősen vitatható megállapításokat tegyen? 

Harmadszor: A harmadik kifogás látszólag stiláris, de komoly tartalmi probléma áll mögötte. Az Alkotmánybíróság minden alapjogkorlátozás esetén a szenvtelen elemző pozíciójába helyezkedik, az alapjogkorlátozás mögött álló állami politikával soha nem azonosul, és soha nem lelkesedik érte. Az Alkotmánybíróság ebben a határozatában olykor sajnos kiesik ebből a szerepből.”