El kell bontani és a szoborparkba küldeni a Szabadság téri emlékművet

A 25 éve lerombolt berlini fal nemcsak az elnyomatás emlékműve volt, hanem a hatalom gyávaságáé is. A hatalom annyira félt saját polgárai szabadságvágyától, hogy 1961 egy forró nyári éjszakáján a sötétség leple alatt emelte a város közepén. Ez a szobor itt ugyancsak a gyávaság emlékműve. Egy kormány gyávaságáé, amely nem mer szembenézni az itt 100 napja tüntető bátor emberekkel. Egy kormányé, amely fél szembenézni a magyar történelemmel. Persze ha szembenézne, azt is tudná, hogy az éj leple alatt emelt építményeknek idővel mindig ugyanaz lesz a sorsuk.

Ha én most polgármester lennék, kijönnék ide a térre.

Ha én kerületi polgármester lennék, itt mondanám el a következő beszédemet. Előtte elgondolkodnék, hogy hová vezetett az aláírásom azon a bizonyos emlékműállítást engedélyező határozaton. Elgondolkodnék és felülvizsgálnám a korábbi álláspontomat.

Nem venném el a történészek kenyerét, de felidézném Istóczyt és az általa alapított antiszemita pártot, a numerus clausust, a 40-es évek antiszemita törvényeit, az újvidéki vérengzést és Kamenyeck-Podolszkijt. És rámutatnék, hogyan ágyazott meg az évtizedeken át folytatott kormányzati antiszemita propaganda a deportálásoknak. Felidézném, hogy az „Endlösung” előtt mi minden történt. Abban a meggyőződésben tenném ezt, hogy nekünk, magyaroknak mernünk kell szembenézni a soában játszott szerepünkkel. Mert nekünk kell megpróbálnunk jóvátenni a túlélőkkel szemben mindent, ami még lehetséges. Ehhez csak empátia kell és a beismerés képessége. Ha én polgármester lennék, a testületemhez fordulnék, és kimondanám, hogy vessünk véget az önbecsapásnak, amiért tudom, hogy a karrieremmel fizetnék.

Ha én szoborba öntött Gábriel arkangyal lennék, azonnal rabruhát öltenék, és sárga csillagot tűznék fel. Vagy munkaszolgálatossá változnék, és ezzel csodát tennék. Aki rám tekintene, a deportálások áldozatait gyászolná.

Ha én német sas volnék, hazarepülnék, és Angela Merkel ablakán kopogtatnék. Rávenném, hogy biztassuk a magyar politikai osztályt: szálljon magába a magyarság, és kezdődjön el ott is az, amit mi németek a hatvanas évektől végigvittünk, a Vergangenheitsbewaeltigung, a múlt bevallása. Nézzenek ők is szembe a múltjukkal. Talán nem ártana néhány halk és udvarias német szó.

Ha én jobboldali konzervatív politikus lennék, olyan embereknek emelnék szobrot, mint Slachta Margit, a bátor apáca, aki elsőnek emelte fel a szavát, amikor a magyar állam – bőven a németek bevonulása előtt – zsidó polgárait Ukrajnába toloncolta a biztos halálba. Vagy a jobboldali Bajcsy-Zsilinszky Endre szobránál hajtanék fejet, aki 1942-ben tetemre hívta az Újvidéken zsidókat és szerbeket legyilkoló magyar honvédséget, akik ott nem Gábriel arkangyal, hanem a Gonosz megtestesüléseként viselkedtek. Ezt tenném, mert ez a szobor itt az ő emléküket is sérti.

Ha én főpolgármester lennék, azt követelném, hogy ez a büszke és múltját jól ismerő város kapja vissza az autonómiáját. Hadd döntsön Budapest közönsége arról, hogy miről és milyen módon kíván megemlékezni. Ne erőltesse ránk a kormány azt, ami sérti az áldozatok emlékét. A múlt bevallásával önmagunknak is, gyermekeinknek is adósok vagyunk még.

Ha én rendőr lennék, megkérdezném a sok civilt itt a Szabadság téren, hogy miért nem családi körben töltik az estéiket. Talán fraternalizálnék is velük, otthon sok mindent elmesélnék, belépnék a rendőr szakszervezetbe, és pokolba kívánnám azokat, akik ide vezényeltek.

Kedves barátaim!

Budapest volt főpolgármestereként gyakran szólaltam fel a budapestiek nevében különböző hibás kormányzati intézkedéseket vitatva. Ma azért jöttem el, hogy elmondjam: szolidáris vagyok mindazokkal, akik immár 102. alkalommal tiltakoznak a kőbe vésett otromba és giccses hazugság ellen, ami sebeket tép fel: rendszerhibaként és tévedésként kezelve el kell bontani és a városszéli szoborparkba küldeni. Mert „ez a szobor jelképez mindent, ami Magyarországon az elmúlt években aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt”. Ezt a jobboldali Márai Sándor írta a naplójába, amikor másfél évvel a felállítása után, 1944. október 6-án felrobbantották Gömbös Gyula szobrát. Nincs is mit hozzátenni ehhez.

(Demszky Gábor beszéde 2014. július 21-én a Szabadság téren)